PETER NEMETH
PHOTOGRAPHer
A horizont csak átsuhant a szemünk előtt és az autó a másik oldalon a mélybe zuhant. Elképzelni sem tudtam, hogy ekkora súllyal, hogyan vagyunk képesek fent maradni ezeken a meredek falakon.
A medúzacsípés helyén az ágas-bogas bevérzés csak nagyobb lett. Valószínű most is egy nagyobb medúzaraj felett lebegek, de a tenger nyugtalansága tereli figyelmemet. A kék ég és a kék tenger találkozásánál fekszem. Ajándékba kaptuk ezeket a kékeket.
A húgyszag sehogy sem akart szűnni. Bármerre jártam Róma utcáin, az orrfacsaró bűz mindig éreztette magát. Talán az aranytól fénylő független városállamban, a Vatikánban felejthettem el egy kis időre a kellemetlen szagot.
Az őr azonnal tárta szélesre az ajtót és már engedett is be a keresztény világ negyedik legnagyobb templomába. De még egyszer odabökte nekem, hogy bent csak imádkozni szabad, a fotózást felejtsem el.
A lenti sötétségben egy fekete búvárruhás alak kezdett halványodni, hosszú uszonyával erőteljesen tolta le magát a messzeségbe. Palack egyáltalán nem volt a hátán, de arra nem is volt szüksége.
Szemem sarkában a gyertyaláng megremegett. Éreztem, hogy a szoba megtelik az ablakon beszűrődő kék, láthatatlan fénnyel. Halászhajómat még az utolsó fényeknél kötöttem ki, miután a környező szigeteken felállított lazarettókba szállítottam orvosságot a szenvedőknek. Addig nem halászhatok, amíg a járvány el nem vonult.
Már sokadszorra hozakodott elő ugyanazzal a témával. Ha fizetek rendesen, csak akkor jutok vissza a kiindulási pontra, ahonnan reggel elindultam. Autót is szerez nekem, persze nem ingyen, azt is meg kell fizetnem rendesen. Egy barátja lesz a sofőr, hozzá kell majd beülnöm. Ennél a pontnál élesedett ki a benső hangom, hogy minél gyorsabban meg kell szabadulnom ettől az embertől.
Már csak az utolsó kép volt előttem, hogy körülöttem ott állnak mások is. A szem mintha egy láthatatlan érzékszervnek adta volna át funkcióit. Mondhatni, minden porcikám fényt vesztett és sötétség itatott át.
Az öreg halász ritkán pillantott fel, de amikor ezt megtette, mondott pár dolgot. Legfőképpen a tengerről. A tenger lélegzik és él, természete pedig olyan, mint az emberé. Lehetetlenség megváltoztatni és a szél korbácsolta időkben mutatja meg igazán, mi rejlik a mélyben.
A sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat és üvöltötték, hogy “mindenki vissza”. Roppanásig feszült a helyzet, a part legszélén álló embereket beterítették a kisebb hullámok.
A csend kísérteties idefent, a sziklafalakon fémtáblák jelzik, hogy ezen a szakaszon éppen ki távozott az élők sorából. Valahonnan energiát kell nyernem, különben ennek nem lesz jó vége.
Jon hirtelen fordítja meg magát a fortyogó habokban és pár másodperc után már két szikla között siklik tovább. Kiabál, hogy menjünk mi is. Mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen.
Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy felsőbb világ, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem is a Földön járunk, hanem az istenek között. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostoraikat, hogy még közelebb lehessenek isteneikhez.
Nem láttam, hogy hova fut le a meredek, ívelt jégfal és bár úrrá kellett lennem magamon, egyre jobban hatalmába kerített a halálfélelem. A következő pillanatban csak annyit hallottam, hogy az éppen mögöttem haladó vezetőm, Tika bakancsa megcsúszik. Nem tudott megkapaszkodni semmiben és arccal a kemény hóra csapódott.
A lakás „sírjáig” merészkedtem csak. Így nevezték a barlang bejárata mögött nyíló első helyiséget. Talán azért nevezhették így, mert egy család a napok nagy részét itt töltötte és itt érte őket a halál, mikor egy tartós eső után a hegyoldal megindult lefelé és maga alá temetett mindenkit.