Roppannak az ágak a lábam alatt, ahogy kerülgetem az égnek törő fákat. Egy jó séta mindig feltölt. A felesleges gondolatok kitisztulnak a fejből, a hasznosak pedig a helyükre kerülnek. Szeretek többször megállni és csak hallgatni a szélben lendülő fákat. A friss levegő a tüdőmben átlélegzi az alig használt területeket. Milyen darabos is a légzésünk, pedig annak teljesnek, egész testet átjárónak kell lennie. A fák is lélegeznek, táplálják a Földet. Ahogy kitekintek az árnyékos részről a fényre, ennek az igazán élő otthonnak a látványa valódi otthont teremt bennem. Láttam a Himalája égnek törő hegycsúcsait, a Szahara fodrozódó homokdűnéit, a Stonehenge szétporladó köveit, de számomra mindig is a Bakony marad a legszebb. Bármerre járok, minden tájban a Bakonyt látom, szépsége semmihez sem hasonlítható. Ha valaki kérdezi, hogy honnan származom, akkor nem azt válaszolom, hogy dunántúli, hanem büszkén vetem oda azt, hogy bakonyi gyerek vagyok. Talán mindenki így lehet a szülőhelyével. Megáll az idő, mikor a Bakonyban lehetek.