Az ajtó csak résnyire nyílt, éppen hogy csak megmutatta arcát a biztonsági őr. Automatikusan hárította a még fel sem tett kérdésünket, hogy turistáknak a kupola alatti területre tilos a belépés. Csak imádkozni lehet a dóm fő hajójában. Az összes fotós felszerelésemet láthatatlannak képzelve magamon természetesen mi imádkozni szerettünk volna. Az őr azonnal tárta szélesre az ajtót és már engedett is be minket a keresztény világ negyedik legnagyobb templomába. De aztán még egyszer odabökte azt, hogy bent csak imádkozni szabad, a fotózást felejtsem el.

Alig érkeztünk meg Rómába, másnap reggel már Florence felé tartottunk. Róma volt a célpont, de maradt egy szabadnapunk, hogy átugorjunk egy röpke időre Firenzébe. Szeretek hosszabb időt eltölteni egy adott helyszínen, de most ebben az egy napban a város fölé kell egy kicsit kerekedni, hogy belássam az egészet, ha nem is tudok minden utcájába belépni. Nem lesz mindenre idő, de ezt sose bánom. Ha egyetlen egy jó kép is készül, akkor már megérte. A Frecciarossa csak úgy repítetett minket az olasz elmosódott tájon, a messzeségben kicsit mozdultak csak a zöld dombokon meghúzódó apró, mesebeli falvak. A nagysebességű vonat úgy tört előre, mint egy nagy robusztus tengeralattjáró, aminek alig várod hogy kinyisd a fedélzeti tornyát, mikor a felszínre tör, hogy megpillantsd felülről a várost. Még az utazás előtt olvastam Dan Brown munkáját, az Inferno-t, felemelő érzés fogott el, hogy olyan helyszíneken fogunk járni, ahol magát az Inferno című filmet is forgatták. Pontosabban ahol Tom Hanks és Felicity Jones végigrohanja a főbb helyszíneket. Ma már a rohanás is divatos. Ezt nagyon bemutatja maga a film is, Firenzéről bevágott szép látképek nincsenek elég ideig kitartva, nincs idő azt alaposan szemügyre venni, valójában megcsodálni. Hát ezért élek a kitartott pillanatoknak. Az olyan helyek, mint az aranyozott bronzkapuiról ismert Szent János-keresztelőkápolna, ahol magát Dantét is megkeresztelték, a lenyűgöző Ponte Vecchio, mely az egyetlen olyan híd volt a második világháború idején, amelyet a németek nem robbantottak fel és a Giotto harangtorony, ahonnét igazán magadba tudod szívni egész Firenzét, mind megkongatják benned a benső harangodat. Mindenkinek vannak olyan emlékei az életben, amik örökre élesen megmaradnak. Nekem az egyik ilyen volt, mikor számon kérték tőlem, hogy templomba járó vagyok-e. Azt feleltem, hogy igen, minden áldott nap, a ‘saját’ templomomba. A válaszom megrökönyödést váltott ki az illetőben, de inkább nem igazán értette, hogy mit is jelent ez számomra. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a templomokat, ahogy a maga pompájukban az ég felé törnek. Nincs olyan utam, hogy a helyi szent helyeket ne látogassam meg.

A biztonsági őr egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Legfőképpen nem is engem, hanem a gépet figyelte a kezemben. Az őr csak annyit látott belőlem, ahogy állok a dóm kupolája alatt és csodálattal elveszek a lenyűgöző freskók részleteiben. Azt viszont nem látta, mikor a saját templomomba lépek és készítem folyamatosan a képeket.