A Barba Ive orra méltóságteljesen célozta meg a felhÅ‘ket. Már-már azt hittem, hogy valóban a levegÅ‘be emelkedik a hullámtörÅ‘, de aztán az utolsó pillanatban kecsesen, elÅ‘re nyúlva zuhant vissza a mélykék tengerbe. Az oldalra tolt hullámokat megfordÃtotta a szél és a szétporladó sós vÃz zuhanyként terült szét a hajó orrán. Minden egyes alkalommal az erÅ‘s vÃzpermet az arcomba csapódott, gépemet magam felé fordÃtva védtem az objektÃvet. Nem volt már kedvem törölgetni a lencsét, de annak ellenére, hogy kezdtem lassan elázni, a már megszokott öröm járt át. Úton voltunk ismét az ismeretlen felé. Hajónkon egy fiatal kapitány szolgált, magasÃtott székében, lábát betámasztva a kormánykerékbe, fejét leszegve zavartalanul SMS-ezett. Semmi baj, gondoltam magamban, messzire ellátok, majd én figyelem az utat, vagyis az elÅ‘ttünk elterülÅ‘, méteres hullámoktól szétdarabolt tengert. A srácban mégis éreztem az öreg rókát, hiszen mikor utunkba került egy-egy nagyobb vitorlás vagy turista hajó, mire hátranéztem, hogy jelezzek az elÅ‘ttünk lévÅ‘ "akadályról", a kapitány szeme már a tengeren volt. De hamar csalódnom kellett, mikor csak úgy szabadon hagyta a kormányt és a fülke sarkában a hajókürtön csimpaszkodott. Az egyszerűbb megoldást választotta, nem akart kikerülni semmit és senkit. A hajókürt éles hangja mindenkit megrémisztett, aki a környéken hajózott. Ilyen stÃlusban haladtunk a Kornati-szigetek felé, párszor majdnem magunk alá passzÃrozva a kisebb hajókat.
Ameddig csak tehettem, egyensúlyoztam a fedélzeten. Lábaimat a hajótesthez szegeztem és játszadoztam, hogyan tudom felvenni a hullámok ritmusát és meddig bÃrom ki kapaszkodás nélkül. Nem számÃtottam rá, hogy ezek a hullámok képesek voltak megemelni az egykoron halászhajóként szolgált acélmonstrumot. Még azt is többször lehetett érezni, hogy a hajó a mélyben megremeg. Az öreg halász nem véletlenül figyelmeztetett, hogy a tenger erejét nem szabad lebecsülni. Vállam fölött hátrapillantva figyeltem a szárazföldet, a lassan távolodó, felhÅ‘kbe veszÅ‘ Velebit-hegységet és a lábainál meghúzódó kis falvakat. Emlékszem, mikor ott ültem az öreg halász mellett. Figyeltem hálószövés közben. A kis utcákon a jellegzetes tengeri levegÅ‘t átjárta az édeskömény, a kakukkfű és az olajfa ligetek illata. A halászok szerény hajlékai már dobták le a vakolatot, de a napsütésben a kisebb imahelyekkel egyetemben ragyogtak a kék égbolt alatt. Az öreg halász ritkán pillantott fel, de amikor ezt megtette, mondott pár dolgot. LegfÅ‘képpen a tengerrÅ‘l. Hogy egy közönséges hullám körülbelül hatvanezer kilopond nyomással nehezedik egy négyzetméterre, vagyis ha a hajónk stabilan rögzÃtve lett volna, képes az acélfalakat meghajlÃtani. Egy nagyobb vihar esetén pedig összeroppantani azt. Komolyságát mindig egy gyermeki nevetéssel tetézte. Aztán mondott olyanokat is, hogy a tenger hirtelen változhat és a legkülönfélébb arcát képes megmutatni. A tenger lélegzik és él, természete pedig olyan, mint az emberé. Lehetetlenség megváltoztatni és a szél korbácsolta idÅ‘kben mutatja meg igazán, mi rejlik a mélyben. Ekkor egy pillanatra abbahagyta a mondókáját és a szÃvére mutatott. Aztán hosszúkat hallgatott, bár lehetett érezni, hogy folyamatosan jártak gondolatai. A hálószövésre már nem is kellett nagyon figyelnie, hiszen egész életében volt ideje kellÅ‘képpen begyakorolnia a számomra érthetetlen szövési technikát. Látta rajtam, hogy fürkészem a kézmozdulatait. De Å‘ csak nevetett. Akár hálót szÅ‘tt, akár tintahalat vagy kagylót pucolt, még amikor a pipájára gyújtott, akkor is nevetett. Mint ahogy mi is annak idején, gyerekkorunkban…
…A legelsÅ‘ években mindig sütött a Nap. Minden reggeli ébredéskor mosollyal ébredtem. Hosszabbak voltak a nappalok, örömteli ricsajjal éltünk meg minden pillanatot, eltörpülve a Világ csodái láttán. Gondtalan idÅ‘k voltak, az idÅ‘ nem préselt minket semerre. ZsÃrkrétával lakóházakat rajzoltam az újonnan festett szoba falaira, mikor pedig felkerült az új tapéta, büszkén téptem le azt onnét, kijelentve, hogy kicsomagolom a lakást. Minden magával értetÅ‘dÅ‘ volt, határtalan, tiszta és örök. Ezek voltak a legfontosabbak évek, a legelsÅ‘k. Az útikönyvekben grafit ceruzával szÃneztem ki az Amazonas mentén futó úthálózatot, hogy majd ha felnövök, mindet be fogom járni. A tiszta erÅ‘bÅ‘l plafonra dobott körte pedig csillagformában, titkos térképként rajzolta meg számomra a térbeli Univerzumot. Futva rontottunk ki a szabad levegÅ‘re, estig haza sem mentünk nagyon, csak éppen egy finom ebédre. Senki sem emlékszik, hogy mikor kezdÅ‘dött minden. De mégis marad az emberben egy érzés, egy darabka emlék, hogy mintha már nem elÅ‘ször éltük volna meg mindezt. Ezt érzed akkor is, mikor elÅ‘ször terülnek szét lábaidnál a hullámok. Pedig a tengert gyerekkorunkban nem láttuk és el se tudtuk képzelni, hogy milyen is lehet. De amikor elkap egy hullám, ráébredsz, hogy mindig is ismerted a természetét, az Ãzét, az erejét. Évmilliókra nyúlsz vissza a fejedben, hogy mikor is gyülekeztek az elsÅ‘ felhÅ‘k az égen és mikor hullottak a mélybe az elsÅ‘ esÅ‘cseppek. Hogy mikor támadt az elsÅ‘ vihar és mikor korbácsolta fel az erÅ‘s szél az Å‘sóceánokat, magasba emelkedÅ‘ hullámokat szÃtva. Talán már a kezdeteknél ott voltunk és mindig is léteztünk. A tenger most tudója szárnyaló elmélkedésemnek, figyeltem minden megnyilvánulását, éreztem minden szavát, ahogy nekicsapódik hajónk oldalának. A tenger soha sem adja fel, gondolatai a felszÃnre törve fodrozódnak a part felé. Kivétel nélkül egytÅ‘l egyig célba érnek. Kicsit elÅ‘rébb húzódtam a hajóorrba, esélyt adva egy nagyobb vÃzpermetnek. Mintha rendelést adtam volna le, a válasz azonnal megérkezett. A kellemesen hűvös tengervÃz teljesen beterÃtett. Akaratlanul tört ki belÅ‘lem a nevetés… minden határtalan, tiszta és örök.