Erőtlen kutyaugatásra riadtam. Nem is a hang kísértetiessége, hanem maga a kutya jelenléte ösztönzött arra, hogy kiugorjak az ágyból. Az erős holdfényben a teraszon álltam lesben, a szentjánoskenyérfa termései zizegve táncoltak az éjszakai széllel. Reménykedtem, hogy az 1976-os brutális kutyamészárlás ellenére végre láthatok egy kutyát.

Vártam még egy kicsit, hátha előbukkan a „szellemkutya”, ráadásul már nem is tudom, hányadszor varázsolt el és verte ki szememből az álmosságot a messzeségben csillogó tenger látványa. Továbbra is biztos voltam benne, hogy ugatást hallottam, de nem láttam semmit.

Errefelé nem szokott a fül a kutyák csaholásához. A török megszállás után a magukra maradt kóbor állatok egy idő után az Echinococcus nevű betegséget kezdték terjeszteni. A galandféregre hasonlító rivókaféreg (Echinococcus granulosus - háromtagú galandféreg vagy hólyagféreg), mely legfőképpen a májat és a szíven keresztül a tüdőt is támadta, a kezdetekben csak pár emberi áldozatot követelt, aztán futótűzként terjedt a járvány mindenfelé. Nem volt más választás: a kutyák halálra lettek ítélve. A helyiek ma is rettegnek az újabb fertőzéstől, így a török nyelvtanulás mellett azt sem nézik jó szemmel, ha valaki kutyát hoz a szigetre. Még olyan is előfordul, hogy kővel dobálják azt, aki kutyát merészel sétáltatni a sziget déli részén.

Pedig az ember leghűségesebb barátja vezette el annak idején a középkori vadászokat a sziget délkeleti részén található barlangig, melynek mélyén a monda szerint egy csodatévő forrás fakadt, illetve ami egy 8. és 9. századi ikonoklazmus elől elrejtett Szent Mária-ikonnak is védelmet nyújtott. Azóta a forrás köré egy nyolcszögletű kutat, illetve az Erdei Szent Szűz (Ajía Nápa) névre keresztelt kolostort építettek, melyet még ma is nap mint nap látogatnak a zarándokok és a gyógyulni vágyók, hasonlóképpen Szent Lázár-templomát, valamint a templom alatt található szent sírt. Miután Jézus feltámasztotta Lázárt, Ciprusra jött, és 30 évre Kition (Larnaka) püspöke lett. Az akkori írások úgy számolnak be Lázárról, hogy feltámadása után sohasem mosolygott. Állítólag halálakor látta a purgatóriumot. A ciprióták hagyományai szerint, aki belefekszik a sírba, annak az összes reumatikus problémája megszűnik. Viszont ha valaki az erős migrénjét akarja elmulasztani, egy papírzsebkendőt kell a templom ablakában hagynia.

Míg arra vártam, hogy megpillantom az álmomat megzavaró ebet, egy macskára lettem figyelmes. Nem csoda, jelenleg a macskák uralják a szigetet, de hatalomra lépésük nem az ebek eltűnésével függ össze. Szent Heléna, a római császár édesanyja i. sz. 324-ben hazafelé tartott Jeruzsálemből Konstantinápolyba, miután Krisztus keresztjét kereste. Ebben az időben a szigetet hatalmas szárazság sújtotta, és különféle rágcsálók, mérges kígyók lepték el a szigetet. Szent Heléna ezt a problémát egy hajórakomány macskával igyekezett megoldani. Ennek eredményeként ma már lépten-nyomon macskákba lehet botlani, hatalmas, nagy testű, lomha macskákba, és ugyanúgy szent állatnak számítanak itt, mint Indiában a tehén. Illetlenség leszedni őket a hotel reggelizőasztaláról, az angol anyaország jóvoltából itt dolgozó thai vagy Srí Lanka-i pincérek pedig csak mosolyognak, ha a lábainknál kéregető macskákkal megosztunk egy-két falatot. Persze a nyávogó négylábúak sem nyújtottak teljes védelmet a rágcsálók és kártevők ellen, ezért a brit kormányzás kezdetén minden ciprusinak meghatározott mennyiségű sáskát kellett megölnie. Az elpusztított rovarok súlyát lemérték. Aki ezt elmulasztotta, pénzbírságot fizetett vagy börtönbe került. Ma már sáskák nincsenek, viszont maradtak a macskák.

Ciprus mindig is próbálta kerülni a bajt, de ennek ellenére rendszeresen a középpontba került. Az idők folyamán keményen meg kellett küzdenie önállóságáért. A sziget aurája már nem fénylett úgy, mint a citrusgyümölcse, hanem bemocskolták és vörös lett, akár a réz (Cuprum – Cypros). A Földközi-tenger keleti térségében a 9251 km²-es területtel bíró, fontos kereskedelmi központtal rendelkező állam bekebelezésével a környező nagyobb hatalmak mind megpróbálkoztak. Az első támadókat a mitológiából ismert Romiosz verte vissza, hatalmas sziklákat (Petra tou Romiou) hajítva a tengerbe, futamította meg az arab flotta kalózait. A Római Birodalom, majd az oszmán elnyomás után az 1878-tól 1960-ig tartó brit fennhatóság keserítette a lakosság mindennapjait. Anglia ténylegesen 1914-ben szállta meg Ciprust, majd 1925-ben koronagyarmattá nyilvánította. Az angolokkal kénytelenek voltak megbarátkozni a ciprusiak, bár ez nem ment mindig egykönnyen. Volt időszak, amikor az angol katonákat kitiltották este a városokból, ugyanis a „pubokban” rendszeresen összeverekedtek a helyiekkel.

A katonákkal együtt megérkeztek az angol régészek is, akik körében az állandó rivális sem maradhatott alul: az árok másik oldalán majdnem ott kapirgáltak a francia régészek is. A régészeti rivalizálás gyümölcsözőnek bizonyult, ugyanis együttes erővel tárták fel a Chirokitia neolitikus települést (Tochni), ahol a térség legkorábbi, a radiokarbonos vizsgálatok szerint 9000 éves emberi települései kerültek napvilágra. A durva kőből és agyagból készült köralaprajzú építményekben olyan népek éltek, akik halottaikat magzat formában, a padlózat alá temették, mellkasukra egy hatalmas követ helyeztek, hogy a halott szelleme ne tudjon visszatérni. 1865-től viszont már olyan emberek is megfordultak az ásatási területeken, mint az akkori amerikai konzul, Luigi Palma di Cesnola. „Leletmentési akciója” révén 12 templomot és 61 ezer sírhelyet tárt fel, melyek kincsei a New York-i Metropolitan Múzeumban tekinthetők meg.

A békés Ciprus szíve 1974-ben tört ketté, amikor a nemzetközi jogot és az ENSZ-alapokmányának valamennyi alapelvét megszegő török invázió az ország 37%-át elfoglalta, és kikiáltotta az Észak-ciprusi Köztársaságot, melyet semmilyen más hatalom nem ismer el, csak Törökország. Több ezer embert meggyilkoltak. 142 ezer görög ciprusinak kellett otthonát és hűséges házőrzőjüket hátrahagynia.

Lassan hajnalodni kezdett, és megpillantva a hajnali fényben a hullámzó tengert, gondolataim átterelődtek azokra a búvárokra, akikkel előző nap találkoztam a parton. A térségben már 4000 éve termesztik az olívabogyót, a ciprióták hagyományaikat ápolva ma már nagyüzemi feldolgozással készítik a minőségi olívaolajat. Viszont aki nem olajbogyóval, az halászattal, de legfőképpen szivacshalászattal foglalkozik. A világ tengereiben körülbelül 5000 szivacsfajtát tartanak számon, melyekből csak 15 félét, az ún. „szelíd szivacsokat” képesek hasznosítani. A búvárok a 15 cm-es nagyság felettieket „szüretelik”, melyek 200 méter mélységig élnek a Földközi-tengerben. Frissen szerzett ismerőseim állandóan a természettel érintkeznek, végtelen türelmüktől és idő nélküli gondolkodásuktól idegrohamot kaphat egy normális szinten pörgő európai. Talán ebből is fakad, hogy sokuk annyira nyugodt és megbízik a másikban, hogy szükségtelennek tartja kulcsra zárni a lakást és az autót.

Epiktétosz igaz bölcsnek hívja az ilyen nyugodt embereket, akiket az eszük megtanította arra, hogy a jó és a becsületes dolgoktól lesznek boldogok. A sztoa mindig is ébresztő volt az alvóknak, védőfal a nagy egyéniségeknek szellemi kibontakozásuk harcaiban, és szilárd alap a morális hősnek elmélkedésében. A késői sztoa kiemelkedő egyéniségei, Seneca és Marcus Aurelius császár mellett Epiktétosz (Kr. u. 50–138) alkotta meg azt a breviáriumot, mely most is itt lapul fotós batyumban. Az „Epiktétosnak kézi könyvecskéje, avagy az élet akármely állapotában kinek-kinek magának tűrhetővé, sőt kedvessé tehetésének mestersége” a legtöbb ciprusi számára szentírás.

Dionüszosz neve is sokszor felmerült. Ő volt az az istenség, aki megtanította az embereket a legfinomabb bor készítésére. A ciprusiakat pedig a Commandariával ajándékozta meg, mely az egyik legnépszerűbb ciprusi desszertbor, ami a 12–14. század között Cipruson tartózkodó templomos lovagok parancsnokságáról kapta a nevét. Ehhez a borhoz a Troodos-hegység lankáin termesztik a szőlőt, amelyet késő ősszel, a szemek aszúsodásakor szednek le. Ahogy lassan kortyolunk a likőrhöz hasonlító nedűből, valóban érezhetjük, hogy balzsamként hat az emberi szervezetre. Egy esküvőkor viszont nem fogy annyira a bor, ugyanis egyáltalán nincsen dínomdánom. Amit viszont rendszeresen fogyasztanak ilyen jeles események alkalmával, az pedig a híres halloumi sajt, melynek ciprusi eredete a 12. századig nyúlik vissza. Ezt a sajtot juh- és kecsketejből készítik, magas olvadásponttal rendelkezik, ezért is könnyen grillezhető vagy süthető.

A templomi szertartás előtti fotózáshoz az ifjú házasok többnyire Aphrodité szikláihoz indulnak. A hagyomány szerint ha itt hagyunk egy ruhadarabot, megoldódik minden szerelmi bánatunk, és aki körbeússza Aphrodité szikláját, az elnyeri az örök fiatalság titkát. Örök fiatalságom reményében én nem vállalkoztam a körbeúszásra. A hatalmas hullámok könnyen felpasszíroztak volna a zátonyra. Visszatérve az ifjú házasokhoz, a templomi esküvőre 2000–3000 ember hivatalos. Nemcsak a szűk rokonság, hanem a szomszédok is, sőt az egész falu. Vagy a fél város. A szertartás után a násznép a tengerparton egy nagyobb lugas alatt vagy éppen egy ötcsillagos hotel előadótermében sereglik össze. Itt az ifjú párnak több ezer fehér borítékot adnak át, majd a megszámlálhatatlan gratuláció és ölelés után a vendégsereggel egyetemben boldogan térnek haza.

Én nem éppen örömmámorban úszva, tértem vissza az eseménytelen éjszakából a hűvös szobámba. Próbáltam ellazulni, de pár házzal odébb egy asszonyság hosszabb rikácsolásba kezdett férjurával. Már nem emlékszem, mikor aludtam el újra. Álmomban ciprusi voltam: elzarándokoltam a sziget északi részére, a Semmittevés fájához, megpihentem alatta és hagytam, hogy átjárjon Ciprus időtlen békessége. |

„Minden élőlény úgy van teremtve, hogy az ártalmasnak látszó dolgokat és azok okait kerülje, és távol tartsa magától, az előnyös dolgokat és okait viszont keresse és csodálja.”
Epiktétosz

Ahol a macska az úr

Lángoló Afrika

Az utolsó hágó