Nem szívesen tekintek vissza ezekre a napokra. Ha lehunyom a szememet, akkor a West sussex-i lakás sötét szobájában találom magamat, melynek fehér falait a TV-ből áradó vörös fény igyekszik életre kelteni, miközben elképedve nézzük a BBC esti híradását. A kenyai hotelünket mutogatják, ahogy a több emeletes épület szépen lassan az égig érő lángok martalékává lesz. A telefon hangos csörgését is alig halljuk a teljes döbbenettől, a női hang hangosan hadarja a másik oldalon, hogy kenyai utunkat azonnal törölték, ha gondoljuk, most még választhatunk egy másik úti célt. Éppen már kérdezném, hogy miből választhatok, mire a hadarós hölgy belém folytja a szót, és gyorsan kiböki, hogy csak Egyiptomot tudja felajánlani. Hát ha nincs más, akkor ezt választanám.

A Kenyában kirobbanó forradalom teljesen kontrollt vesztett, Anglia azonnal törölte járatait a Közép-afrikai országba, már csak olyan gépek indulnak a következő órákban a Heathrow repülőtérről, amelyek mentik Kenyából az angol állampolgárokat. Mwai Kibaki a hivatalos választási eredmények szerint szűk többséggel legyőzte az ellenzéki vezetőt, Raila Odingát. Mindkét fél a másikat vádolta tömeges választási csalással a december 27-i választásokon. A világhatalmak nyugalomra szólították fel és sürgették a politikai ellenfeleket, hogy tartózkodjanak a heves reakcióktól és tárgyaljanak egymással. Washington először gratulált Kibakinak, majd aggodalmát fejezte ki a szabálytalanságok miatt. A korábbi gyarmattartó hatalom, Nagy-Britannia és az Európai Unió szándékosan elkerülték Kibaki gratulálását, ehelyett békülésre szólították fel és a feltételezett szavazási szabálytalanságok kivizsgálását kérték. Az EU megfigyelő missziója azt állapította meg hivatalos értékelésében, hogy a 2007-es választások nem feleltek meg a demokratikus választásokra vonatkozó legfontosabb nemzetközi és regionális normáknak.

Az önbíráskodó bandák és gyújtogatók városról városra jártak, a legtöbb házat felgyújtották, a templomokba menekülő emberekre rázárták az ajtót. A tűz elpusztította az Eldoret város közelében található templomot, ahol Kibaki Kikuyu törzsének több száz tagja talált menedéket. Tanúk szerint a füstölgő romok között nők és gyermekek megégett holttestei is voltak. A támadásokról mindenkinek a Kelet-Afrikában az 1994-es ruandai népirtás során lemészárolt több százezer áldozat jutott eszébe, illetve az a tragikus eset, amikor 2000-ben egy templomban történt tűzvészben öngyilkos lett több száz ugandai szekta tag. Mwai Kibaki elnök vitatott újraválasztása által kiváltott etnikai zavargások halálos áldozatainak száma megközelítette a 250-et, a kenyai rendőrség szerint országszerte több mint 70 000 ember kényszerült elhagyni az otthonát.

Sokkolt minket az eset és mire kezdtünk kijózanodni a látottakból és hallottakból, már az egyiptomi Sharm el-Sheikh repteréről kifelé tartó buszon ültünk az esti órákban. Egy idő után feltűnt, hogy a végtelenbe futó autóúton nem látom buszunk fényszórójának a fényét és a szembe jövő forgalom minden egyes járműve villogtat ránk. Gondoltam, hogy sofőrünk hamarosan észbe kap és már azonnal fel is kapcsolja a világítását, de ő csak vissza villogtatott és előttünk az úttest továbbra is sötét maradt. A következő másodpercekben pedig realizáltam, hogy a villogtatóknak se világít a fényszórójuk, hanem minden jármű így halad a sötétben. Kérdeztem sofőrünket, hogy mi ez az egész, miért nem vezetnek normálisan, de válaszából egyből tudtam, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Csak villogtatást használnak, egyfajta jelzés a jármű helyzetének jelölésére.

Mindig öreg buszokon utaztattak minket, autóbérlés szóba se jöhetett, csak csoporttal mozoghattunk, kijelölt kísérővel. A Szent Katalin-kolostor felé buszozva láttam a messzi hegyeket, mintha a völgyekben vastag hótakaró húzódott volna, de aztán csak nevettek az egyiptomiak, hogy ne reménykedjek, az csak szemét, a szél hordta össze a több tonnányi fehér műanyag zacskót. Maga a kolostor a Sínai-hegy (Hóreb-hegy, 2287 m) lábánál fekszik, az ószövetségi feljegyzések szerint ezen a hegyen kapta meg Mózes a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat. A görög ortodox kolostort 550 körül alapították és ez a világ egyik legrégebbi kolostora, valamint itt található a legöregebb, folyamatosan működő könyvtár is. Felbecsülhetetlen értékű kora keresztény kéziratokat és ikonokat őriznek itt, valamint egy Jézust ábrázoló, szintén a korai kereszténység korából származó színét változtató mozaikot.

Valaha csak egy kápolna állt itt, amelyet Heléna császárnő építtetett, azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Mózes az égő csipkebokrot látta. A kolostor legfontosabb részei, a 6. századból származó bazilika és az úgynevezett „Égő csipkebokor-kápolna” különösebb károsodás nélkül jó állapotban maradtak fenn. A hely a keresztények között hamar zarándokhellyé vált és még ugyanebben a században I. Iusztinianosz bizánci császár parancsára megerősített kolostort építettek erődszerű falakkal körbevéve, hogy megvédjék a szerzeteseket és a zarándokokat a fosztogatóktól. Az épületegyüttest csak valamivel ezután szentelték Alexandriai Szent Katalinnak.

Útközben egy lerobbant hotelbe vittek minket ebédelni. Egy teraszra ültették ki a társaságot, melynek letöredezett beton párkánya a közeli árokba lógott, a feltálalt menüsor pedig hűen tükrözte a körülöttünk elterülő sivárságot. Szerencsére csak pár falatig jutottunk, mikor a hotel tulajdonosa a szakácsot kihívatta a konyhából. Sose felejtem el a szakács arcát, tetőtől talpig fehérbe öltözve, értelmetlenül hosszú szakács sapkában, szemei ijesztően kidülledve, halálfélelemmel kémlelte a vendégsereget, hogy most meg mi lehet a baj. De mikor többen is udvariasságból mondták, hogy minden rendben van és finom, amit eszünk, a szakács akkor engedte ki a felgyülemlett gőzt vörösödő fejéből. Nagyon megsajnáltam ezt az embert, mert mindent ki lehetett olvasni a szemeiből, legfőképpen azt, hogy nem először vonják felelősségre az étel minőségét illetően, illetve többször büntethették már hibáiért.

Buszunkon egy őskori technológiát birtokló kameraman és egy öltönyben is pocakos kísérő utazott, aki hihetetlen türelemmel és magabiztossággal kísérte csoportunkat. Elegáns zakójának elülső része rendszeresen két nagyobb szögletes tárgyban tört meg, mikor forgolódott a busz elejében és meglibbent a sötétkék zakó, akkor lehetett látni két nagyobb fegyvert a mellkasára szíjazva. Később az út során magyarázatot adott jelenlétére, hogy ő a mi biztonságunk miatt van itt és hogy kényelmessé tegye az utunkat. Ez az eljárás és többet ne is kérdezzünk, csak élvezzük az utazást. Nem sokkal később hamar beszédbe elegyedtem vele, kérdéseimre mégis válaszolt, de mikor láttam egy-egy csillogó hegyet és kértem, hogy álljunk meg, szeretnék fotózni, erre sose adott engedélyt. Mindig csak lefelé, a busz aljára mutatott és röviden csak annyit mondott, hogy itt a buszon belül biztonságban, odakint pedig célpont vagyok.

Több ellenőrző ponton mentünk keresztül, amiket gépágyúkkal védtek. A termetes biztonsági felügyelőnk aztán szépen lassan, kérdezés nélkül kezdett mesélni az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigetről, mely a Vörös-tengerbe nyúlik, északkelet felől Izrael, délkeletről az Akabai-öböl, délnyugaton a Szuezi-öböl, nyugaton pedig a Szuezi-csatorna határolja. Északi része többnyire sivatagos síkság, déli részét magas hegyláncok jellemzik, itt található az ország legmagasabb pontja, a Katalin-hegy (2629 m). Az ókorban Mafkat néven ismert félszigeten az egyiptomi birodalom több évszázadon keresztül két türkizbányát üzemeltetett – a mai Szerabit el-Hadimnál és Vádi Magáránál –, melyek a világ első ismert bányái voltak.

1869-ben nyitották meg a 193 kilométer hosszú Szuezi-csatornát, amely azonnal felgyorsította az Európa és Ázsia közötti vízi kereskedelmet, ugyanis teljesen szükségtelenné vált Afrika megkerülése a hajók számára. 1906-tól a britek által ellenőrzött Egyiptom része lett, s ekkor húzták meg keleti részén Palesztina, majd Izrael felé ma is az államhatárt képező Rafah–Taba vonalat. Az 1948-ban újonnan megalakult Izrael és az arab országok között kitört háború során egyiptomi katonákat állomásoztattak itt a félsziget védelmében. Az izraeli hadsereg rövid időre bevonult a félsziget északnyugati részére, de nemzetközi nyomásra hamarosan elhagyta a területet. Az 1949-es fegyverszüneti tárgyalások során a Sínai-félsziget a Gázai-övezettel együtt mint demilitarizált területek egyiptomi fennhatóság alatt maradtak.

1956-ban Egyiptom államosította a Szuezi-csatornát, amely brit–francia–izraeli katonai beavatkozáshoz, majd ENSZ-békefenntartók érkezéséhez vezetett. 1967-ben ismét kiéleződött a helyzet, Egyiptom blokádot rendelt el Eilatnál, majd Izrael lerohanta Egyiptomot, és elfoglalta majdnem az egész Sínai-félszigetet. 1973-ban az egyiptomiak megkezdték az Izrael által 1967-ben elhódított területek visszafoglalását, így a kitört jom kippuri háború során a Sínai-félsziget keleti sávját ismét ellenőrzésük alá vonták. Az 1979-ben megkötött izraeli–egyiptomi békeszerződés alapján Izrael a félsziget teljes ellenőrzését átengedte Egyiptomnak és 1982-ben az utolsó izraeli katona is elhagyta a Sínait.

Kezdett a rosszullét kerülgetni a háborúknak rendszeresen kitett Sínain vándorolva, mikor megjött a ráadás. Hotelünktől nem messze fekete limuzinokkal George W. Bush érkezett meg éppen, aki látogatást tett azoknál az arab vezetőknél, akik gazdaságuk bővítésén dolgoznak. Bush január 8-án indult el Washingtonból, és először Izraelt és Ciszjordániát látogatta meg, ezután egy sor találkozót folytatott hatalmas örökletes vezetőkkel Kuvaitban, Bahreinben, az Egyesült Arab Emírségekben és Szaúd-Arábiában, mielőtt ide Egyiptomba érkezett volna. A politikai találkozó alatt kijárási tilalom lépett életbe, hotelünket nem hagyhattuk el. Bush dicsérte az egyiptomi kormányt, amiért előrelépést tett a „nagyobb politikai nyitottság” felé, viszont nem tett említést az ellenzéki elnökjelölt bebörtönzéséről. Hosni Mubarak elnök kifejezéstelen arccal állt mellette, amikor Bush kijelentette, hogy az egyiptomi újságírók, bloggerek és bírák „ragaszkodnak a függetlenséghez”, és a polgári és vallási vezetőkkel együtt „eltökéltek a demokratikus jövő építése mellett”.

Bush szándékosan kerülte Ayman Nour bebörtönzésének témáját, miután a disszidens kihívta Mubarakot a legutóbbi, 2005-ben tartott elnökválasztáson. Mubarak 1981 óta kormányozza Egyiptomot. Illetve Bush nem utalt a külügyminisztérium márciusban kiadott éves emberi jogi jelentésében felvetett kérdésekre sem, amely Egyiptomról a következőket írta: „A kormány továbbra is kevéssé tiszteli az emberi jogokat, és számos területen továbbra is súlyos jogsértések történnek.” A jelentés olyan jogsértéseket említett, mint a 1967 óta szinte folyamatosan érvényben lévő szükségállapot, a foglyok kínzása, az önkényes letartóztatások, a végrehajtó hatalom által a bíróságra kényszerített korlátozások, valamint a szólásszabadság, a gyülekezési jog, a vallásszabadság és az internethez való teljes hozzáférés korlátozása.

Bush és Mubarak két és fél órát töltött Sharm el-Sheik egyik luxus üdülőhelyén, egy zártkörű találkozó és ebéd után előre megírt nyilatkozatokat olvastak fel a riportereknek, de nem válaszoltak kérdésekre. Alig néhány órával azelőtt, hogy a két vezető találkozott, még nem volt biztos, hogy Mubarak csatlakozik-e Bushhoz a nyilatkozatban. Miután a Fehér Ház tisztviselői egyértelművé tették, hogy Bush Mubarak terveitől függetlenül is nyilatkozni fog az újságíróknak, az egyiptomi elnök beleegyezett a részvételbe. Beszéde azonban rövid volt. A rövid látogatás során a figyelem ismét arra a kérdésre irányult, amely Jeruzsálemben és a Ciszjordániában fekvő Ramallah városában is kiemelt fontosságú volt, és amelyre az elnöki mandátumának utolsó évében nagyobb figyelmet kell fordítania, vagyis az izraeliek és a palesztinok közötti béketárgyalásokra.

Az este közeledtével a berberek tevéikkel bevittek minket a hegyek közé, egy táborhelyen kenyeret sütöttek nekünk és amikor körülöttünk mindent elnyelt a sötétség, figyeltem ördögi táncukat és hallgattuk rikácsoló éneküket, a magasra csapó lángok vörös fényében életre kelt arcuk idegennek tűntek számomra. Másfelé vitt az utam, mint ahova terveztem, és ahova most kerültem, az ismeretlenség lett az útitársam, melyet félelemként éltem meg. Ahol nincs emberi méltóság, ott nem vagyok otthon a világban. |