Az utolsó hágó

Furcsa és éles álmok közepette telt az éjszaka. Az álomképek gyorsan váltogatták egymást. Megint ott voltam fent valahol a magasban, az erős szelek majdnem ledöntöttek a lábamról, a végtelenségbe nyúló hó- és jégmezőkön nemcsak a talaj, de még a csend is fagyos volt. Idegensége mégis ott hordozta magában a határtalan nyugalmat és a békét. A fáradtság már annyira eluralkodott a testemen, hogy minden méterért meg kellett küzdeni, közben pedig csak azt hallottam, hogy tüdőm zihálása a messzeségbe ordít. Az orrváladék megfeketedett a szél hordta homoktól és állandóan szúró fájdalom hasított a lélektükörbe, mikor szabad szemmel próbáltam megnézni a havat. A megváltozott álomképben hirtelen rengeteg arc mosolyogva nézett rám, összetéve koszos kezüket homlokukhoz érintették, de mégis szemeikben ott tükröződött a szenvedés. A következő pillanatban meg egy hatalmas sziklatenger tárult fel előttem, a szikrázó napsütésben hegyi vízzuhatagok mellett színesebbnél színesebb virágok nyíltak, melyeket néha leszakítottak az arra járó kóbor szellemek, akik ott éltek fent az égig érő hegyek között, az ott tanyázó istenek társaságában. Az ima pedig csak szállt a szélben, imazászlók munkálkodtak mindenfelé.

Frissen ébredtem és az előttünk álló nap is jól indult. Katmanduból (1430 m) busszal mentünk fel a tibeti határig. Kodariban több mint két teljes órán keresztül nyálazták papírjainkat. Aztán a határkaput átlépve szomorú búcsút vettünk kísérőinktől. A már kínai fennhatóság területén ismét gondjaink támadtak, nem volt senki, aki felvigyen bennünket a semleges zónán keresztül Zangmuig (2300 m). Valahogy aztán előkerült egy platós teherautó, a ponyvát feszítő vasrudakba és kötelekbe kellett kapaszkodnia kisebb csoportunknak. Úgy harmincan lehettünk. Ebben a szokatlan szituációban, ha egy nagyobb gázfröccsnél nem kapaszkodott a társaság, akkor borult mindenki.

A zóna fenti határállomásán már várt ránk a tibeti delegáció. A terepjárókba való bepakolás után neki is indultunk, időközben egy forgalmi dugó miatt háromórás késéssel kezdtük meg a felemelkedést a tibeti fennsíkra és valamikor estére értünk Nyalamba (3750 m). A tibeti fennsík 3500-4000 méter magasságban terül el, Tibet így volt képes a világ minden részétől elszigetelni magát. A magas hágókon való átkelés sokszor még a helyieknek is gondot okoz. Nehéz leírni a tibeti tájat, ami nemcsak az oxigénhiány miatt lélegzetelállító. Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy felsőbb világ, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem is a Földön járunk, hanem az istenek között. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostoraikat, hogy még közelebb lehessenek isteneikhez.

A szellemiség változatlan, de érezni mégis, hogy valami megváltozott. Tibet lakóinak száma az évszázadok során csökkent. A lakosság 48%-a nomád, 32%-a pedig kereskedő és földműves. A fennmaradó 20%-ot a társadalom különböző rétegeiből származó szerzetesek és szerzetesnők alkotják. A Lhásza környéki, mint például a Tashilhunpo, a Sera vagy a Drepung kolostorokban valaha 6000 szerzetes élt, ma mindössze 600 szerzetes tart fent egy-egy hasonló szerzetesnegyedet. A kínai megszállás során sokan elmenekültek és többé talán már vissza sem térhetnek szent földjükre. Egész Tibet területén jelenleg pár millió tibeti ember él és négyszer vagy ötször ennyi kínai.

Az út során több hágón is átverekedte magát kis konvojunk, a Yakri Shong La (5050 m), a Lalung La (4910 m) majd a Gyatso La (5160 m) követték egymást, ez utóbbinál éreztem ismét azt a furcsa érzést, hogy testem kezdi elhagyni magát. A nepáli akklimatizációs túra nagyon is megtette a hatását, sajnáltam azokat az útitársaimat, akik egyből Tibetbe jöttek fel. A szervezet nagyon megmakacsolja magát. Egy angol srácnál úgy mutatkoztak meg a hegyi betegség tünetei, hogy minden percben dührohamot kapott és ennek a váratlan jelenségnek nem is volt tudatában. Az autóban vadul tekergette fel és le az ablakot, kiabált mindenkivel, belekötött jelentéktelen dolgokba, semmivel sem volt megelégedve. A 4000 méteres fennsíkon nem nagyon lehet alacsonyabb szintre vinni bárkit is, hogy megkapja a megfelelő oxigénmennyiséget. Így hát nem maradt más, mint az alapos odafigyelés és a lelki terápia.

Mindig megmosolyogtuk tibeti sofőrünket, Dorje-t, aki a többi sofőrrel egyetemben fehér kesztyűt húzott a vezetéshez. Mintha egy limuzinban utaztunk volna. Ezzel talán azt is jelképezték, hogy a nehéz munkavállalás mellett ez egy nagyon kiváltságos munka, amit meg kell becsülni és a legjobb szakértelmükkel és hozzáállásukkal kell ellátni. Dorje-t nagyon ritkán sikerült megnevettetnünk. A következő napokban magunk mögött hagytuk Tingri (4340 m) és Lhatse (4050 m) városát és átkeltünk a Yutong La (4950m) és Tra La (4050 m) égbe repítő emelkedőin. Sokszor futottunk homokpadra, amik erőteljesen beszippantották a kerekeket, de Dorje rutinjának köszönhetően könnyen hamar kimásztunk a bajból. Itt az utak a végtelenségbe nyúlnak, sokszor annyira megtévesztőek, hogy azt sem venni észre, ha éppen jön egy bukkanó. Az útra kiugráló gyerekeket már könnyebben észrevettük, kezükben nagyobb darabka köveket lóbáltak. Fosszíliákat árultak.

Tibet területén a kínai szállásadóink nagyon odafigyeltek a vendégre. Ahogy megérkeztünk, mindenhol szinte azonnal hozták a szobába a forró vizet, mellé egy teafilter. Még arra is maradt idejük odafigyelni, hogy étkezés közben ne zavarhassanak minket a kolduló tibetiek, akik az étterem üvegablakának dőlve bámultak befelé, könyörgő szemeikkel azt kutatva, hogy melyik tányéron maradt még valami. Egy reggeli alkalmával “véletlenül” sok minden maradt a tányérunkon, mindent összegyűjtöttünk és kivittük a tibetieknek. Persze ez nem nagyon tetszett a kínaiaknak.

A Karo La (4960 m) és a Yandrok Tso (4490 m), a Skorpió-tó gyönyörű kék vizének megcsodálása után elértük a Gampa La-t (4794 m) az utolsó hágót Tibet fővárosa, Lhásza előtt. A sofőrökkel és vezetőkkel a hágón még egy nagy teázást csaptunk, áradoztak, hogy mennyire élvezik az utat és hogy nekünk jobban örülnek, mint az itt tartózkodó másik nemzetnek. Aztán hirtelen témát váltottak, mert egy másik csoport is felért a hágó tetejére. Jobb az óvatosság. De mielőtt nekiindultunk volna az utolsó szakasznak, mindannyian azt kiabálták a messzeségbe, hogy “La Gyalo! De Tamtche Pham!”. “Az istenek diadalmaskodnak, a démonok legyőzetnek.”

Mire Lhászába értünk, az angol srác állapota is rendeződött. A Vörös-hegyre épült Potala méltóságteljesen magasodott a város fölé. A Potala szanszkrit szó, a buddhista mitológiában annak az égi tartománynak a neve, ahol Avalokitesvara, a “látó szem”, Tibet védőistene lakozik. A város tibeti negyede tudta csak megtartani igazán régi arculatát, a modernizált kínai részek las vegasi stílusjegyekkel vetekednek. Délutánunkat a Jokhang templom előtti téren töltöttük két tibeti család társaságában. Sokszor alig bírtam elkészíteni egy-egy képet, mert egyszerre öt gyerek csimpaszkodott a nyakamba. Boldog pillanatok voltak ezek. A téren pezsgett az élet, ahová csak néztem tibetieket láttam, a kereskedők buzgón kínálták portékájukat, az érkező nomádok pedig leborulással köszöntek az isteneik előtt. Életükben talán először zarándokoltak el ide, hogy elmondhassák imáikat. A nagy forgatagban láttam két kínai rendőrt is, ültek egy kis széken, egymásnak háttal, lekonyuló szájjal, bamba arccal nézték a nevetgélő tibetieket.

Három napot töltöttünk Lhászában, a város reptere, a Gonkhar kétórányira volt a várostól. Innen tértünk vissza Kathmanduba. Már egy jó ideje repültünk, mikor arra lettem figyelmes, hogy mindenki a fényképezőgépét élesíti, aztán pár perc után a kapitány is bejelentkezett. Tájékoztatott minket, hogy a Zu Feng felett fogunk elrepülni, ami nem más, mint a Mt. Everest. Mikor eljött a nagy pillanat, repülőnk erőteljesen jobbra dőlt a Himalája fehér gerince felett. A Föld legmagasabb hegyének látványa mindenkit csendre intett. Ahogy a tibetiek hívják, a Világ Istenanyja, a Csomolungma a legendák szerint a szélből és a felhőkből született. Az idők kezdetén volt egy vihar. A hatalmas eső megtöltötte az ősóceánt és ahogyan a jaktejből köpülik a vajat, a vizeket is addig verte a szél, amíg földdé nem változott. Egy nagyobb ívet tettünk meg az Everest körül és ahogy lassan kezdtük elhagyni Tibet légterét, eszembe jutottak a Dalai Láma szavai, aki elhagyva Lhászát menekülése során, egész úton imákkal fohászkodott Tibet szabadságáért, a tibeti népért, a buddhizmusért, az emberekért. Én is elmondtam magamban ezt az imát: “Összetett kézzel esdeklem minden Buddhának, aki el szeretne múlni és kérem, hogy maradjanak megszámlálhatatlan évekig és ne hagyják sötétségben a Világot!” |

A fotók Nikon F70-es fényképezőgéppel készültek, Fujichrome Sensia és Kodak Gold színes diafilmre.