A fotózás erre újra és újra megtanít: idő kell ahhoz, hogy a ködből előtűnjön egy fahíd, megváltozzon a fény, vagy egyszerűen csak megmutassa magát a táj. Kostanjevica na Krki városát látva újból megéltem ezt az apró emlékeztetőt: néha éppen akkor jutunk messzebbre, amikor egy kicsit lassítunk.

Az idő végtelen folyama úgy hömpölygött végig a kőzeteken, mint egy lassú, láthatatlan folyó, miközben a vas és a mangán évmilliók alatt átitatta és elszínezte a sziklák testét. Az ember itt csak porszemnyi jelenés, a természet örök művében alig érzékelhető. Ez itt valójában a Föld, de mégis, mintha a Marson lennék.

A mélyből feltörő források vizén különleges, csillogó fényjelenség figyelhető meg. A források aljzatában lévő homokszemcséket az áramló víz ereje mozgatja és forgatja, ami buborékos fodrozódást okoz a víz felszínén. Amikor a napsugarak elérik ezt a mozgó vizet, a homokszemek csillogva visszaverik a fényt, így varázslatos ragyogás keletkezik.

A legtöbb fűszer nemcsak “fűszerezésre” való, hanem testünk és lelkünk egészségéért is felel. Magának a fűszernek lelke van, és csak az tud bánni vele, aki ismeri gyógyító titkait. Itt az erdőkben a teljesen tiszta levegő határozottan “fűszerezve” van.

Hangos sípolás rántotta vissza tekintetemet az útra. Először azt hittem, hogy a sávtartó asszisztense jelzett, mert folyamatosan rángatta kezemben a kormányt, mivel rendszeresen rámentem a felezővonalra. Jogosan csinálta velem ezt az autó, mert nem az utat figyeltem, hanem a magasabbnál magasabb vulkánokat.

Aztán a Tutajos hirtelen a partnak irányítja a hajó orrát, halk puffanással futunk rá a part mentén magasodó fűre. A csónakból nem nyúl ki senki, nem kapaszkodunk a partról belógó ágakba, csak hagyjuk, hogy a lendületünktől megfosztva elcsendesedjen körülöttünk minden.

A fehér és sárga homokból épült katlanban a keménynek érződött sivár talaj többször beroppant a lábam alatt. Először csak pár centire, aztán egyre mélyebbre süllyedt a lábam. Ha itt beszakadok egy láthatatlan üregbe, senki se talál meg.

A természet színei egy másik hullámhosszon.

A lakás „sírjáig” merészkedtem csak. Így nevezték a barlang bejárata mögött nyíló első helyiséget. Talán azért nevezhették így, mert egy család a napok nagy részét itt töltötte és itt érte őket a halál, mikor egy tartós eső után a hegyoldal megindult lefelé és maga alá temetett mindenkit.

A horizont csak átsuhant a szemünk előtt és az autó a másik oldalon a mélybe zuhant. Elképzelni sem tudtam, hogy ekkora súllyal, hogyan vagyunk képesek fent maradni ezeken a meredek falakon.

A medúzacsípés helyén az ágas-bogas bevérzés csak nagyobb lett. Valószínű most is egy nagyobb medúzaraj felett lebegek, de a tenger nyugtalansága tereli figyelmemet. A kék ég és a kék tenger találkozásánál fekszem. Ajándékba kaptuk ezeket a kékeket.

A Bokodi-tó, közismertebb nevén a Bokodi lebegő falu, mesterséges hűtőtó, amelyet 1961-ben hoztak létre az Oroszlányi Hőerőmű számára. Eredeti rendeltetése az erőmű hűtővízellátásának biztosítása volt, a visszaáramló meleg víz pedig folyamatosan fűtötte a tavat. Ennek köszönhetően a víz hőmérséklete télen sem süllyedt fagypont alá. Az erőművet 2015-ben leállították, így a tó azóta nem kap meleg vizet, és télen már be is fagyhat.

A húgyszag sehogy sem akart szűnni. Bármerre jártam Róma utcáin, az orrfacsaró bűz mindig éreztette magát. Talán az aranytól fénylő független városállamban, a Vatikánban felejthettem el egy kis időre a kellemetlen szagot.

Az őr azonnal tárta szélesre az ajtót és már engedett is be a keresztény világ negyedik legnagyobb templomába. De még egyszer odabökte nekem, hogy bent csak imádkozni szabad, a fotózást felejtsem el.

A lenti sötétségben egy fekete búvárruhás alak kezdett halványodni, hosszú uszonyával erőteljesen tolta le magát a messzeségbe. Palack egyáltalán nem volt a hátán, de arra nem is volt szüksége.

Szemem sarkában a gyertyaláng megremegett. Éreztem, hogy a szoba megtelik az ablakon beszűrődő kék, láthatatlan fénnyel. Halászhajómat még az utolsó fényeknél kötöttem ki, miután a környező szigeteken felállított lazarettókba szállítottam orvosságot a szenvedőknek. Addig nem halászhatok, amíg a járvány el nem vonult.

Már sokadszorra hozakodott elő ugyanazzal a témával. Ha fizetek rendesen, csak akkor jutok vissza a kiindulási pontra, ahonnan reggel elindultam. Autót is szerez nekem, persze nem ingyen, azt is meg kell fizetnem rendesen. Egy barátja lesz a sofőr, hozzá kell majd beülnöm. Ennél a pontnál élesedett ki a benső hangom, hogy minél gyorsabban meg kell szabadulnom ettől az embertől.

Már csak az utolsó kép volt előttem, hogy körülöttem ott állnak mások is. A szem mintha egy láthatatlan érzékszervnek adta volna át funkcióit. Mondhatni, minden porcikám fényt vesztett és sötétség itatott át.

Az öreg halász ritkán pillantott fel, de amikor ezt megtette, mondott pár dolgot. Legfőképpen a tengerről. A tenger lélegzik és él, természete pedig olyan, mint az emberé. Lehetetlenség megváltoztatni és a szél korbácsolta időkben mutatja meg igazán, mi rejlik a mélyben.

A sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat és üvöltötték, hogy “mindenki vissza”. Roppanásig feszült a helyzet, a part legszélén álló embereket beterítették a kisebb hullámok.