Titkok kertje
A Petworth Park olyan számomra, mint egy titkos kert. Nem ez az egyetlen „másvilág” Anglia varázslatos tájain, de erre a titokzatos helyre rendszeresen visszahúz az ismerős természeti erő, mely állandóan árad az angliai földből és annak környezetéből, elűzve magányomat és a nem odaillő gondolataimat.
Azt vettem észre magamon, hogy rendszeresen járva a természetet, nemcsak tisztulnak a gondolataim, hanem egy építő jellegű gondolkodási folyamat is beindul a fejemben, miközben mentálisan és fizikálisan is regenerálódom. Meg sem tudom mondani, hogy hányszor fordultam meg már itt, de minden egyes alkalommal határtalan nyugalom száll meg, amikor besétálok a park kapuján és szapora léptekkel ereszkedem le a keskeny, pázsitos ösvényen, mely aztán kacskaringózva eltűnik a derékig érő aranyszínű fűben.
Ez a Petworthben található 700 hektáros (7 km²) park a még érintetlen angol tájkép jellegzetességét adja vissza, de ha a környéken bárhova tévedünk, akkor csak hasonló mesébe illő tájakra tévedhetünk. Az első halvány emlékképeim az angol tájról a vastag zöld mohával borított erdők voltak, valamint a lila virágokkal teli bokrok között sétáló vadlovak. Pár éves angliai tartózkodásom után a repertoár természetesen alaposan bővült, ez a park is minden egyes látogatáskor tartogatott újabb meglepetéseket. Ahogy megkezdem sétámat a park területén, már lopakodó üzemmódra váltok, keresem a magas fűben ágaskodó, jellegzetes lapátszerű agancsokat.
A parkban körülbelül 700-800 dámszarvas él, a régi krónikák szerint már lassan 500 éve. Állítólag az 1520-as években VIII. Henrik Petworthbe való látogatása során vadászott is rájuk. A rómaiak hozták be az európai dámvadat Anglia területére, Európa más országaiban is ez a szarvas lett a legkedveltebb „parkvad”. A parkot, melyet a híres Lancelot „Capability” Brown kertész és tájépítész tervezett, a mai területén élő állatok védelme érdekében fenntartható módon kezelik, és a Natural England szervezettel kötött magas szintű gazdálkodási megállapodás védi. A park ősi fái közel 1000 évesek. A sétám azért is izgalmas, mert az állatok sok esetben közel engednek magukhoz.
A dámszarvasok üzekedése, a barcogás, így október eleje és november közepe között zajlik. A barcogás – vagyis a párzási hang – nem más, mint egy gurgulázó torokhang, amely sokszor ijesztő, amikor közvetlenül a közelemben hallom, de az állatot nem látom a magas fűben. A dámbikák rendszeresen párharcot is vívnak, teljes erőből egymásnak rohannak, és összecsapnak. Hatalmas agancsaik olyan erősen csattannak egymásnak, hogy azt a hangot a messzi távolból is könnyű felismerni. Előfordul az is, hogy a párharc közben agancsaik úgy összeakadnak, hogy egy hosszabb szenvedés után tudják csak szétakasztani. Ilyenkor már annyira elgyengülnek, hogy el is megy a kedvük a párharc folytatásától, és úgy döntenek, hogy majd egy másik alkalommal ismét megküzdenek.
A barcogó helyeken úgynevezett barcogó teknőket kaparnak. Ez egyfajta üzekedési mikroterritórium, ahol a nőstények keresik fel a bikákat, és a sikerességre utaló jegyeik alapján választanak. A bika szaporodási sikerét testnagysága, agancsának mérete, a barcogó hangja és a kikapart teknőjének helye határozza meg. A megszületett borjút az anyja az első napokban a kiválasztott rejtekhelyen gondozza, majd többhetes szoptatás után állnak át a növényi táplálékra. A borjak pettyes szőrzete többnyire egész életükön át megmarad.
Nagyon lassan, lopakodva tudok követni egy-egy nagyobb csapatot. Meg lehet figyelni a családokat, ahogy együtt haladnak, a barcogáson kívül a bikák csak távolról csatlakoznak a csoporthoz. Ha legelnek, akkor még óvatosabban kell megközelítenem őket, mert ilyenkor még könnyebben meg tudom zavarni a csapatot. Ha már egy állat is felfigyel a jelenlétemre, már tovább is állnak egy újabb területre, ahol füvet, faágakat, leveleket, cserjék hajtásait csemegéznek. Átlényegülve, tiszta gondolatokkal olvadok bele a magas fűbe, és közben egyre közelebb és közelebb húzom magam a fűből kilátszó agancsokhoz. Gondolataim mantrába olvadnak, és kezdek láthatatlanná válni:
„Csak egy fűszál vagyok,
szélben kapaszkodó életre hívott ismeretlen,
mely várja az esőt, a perzselő Napot,
oltalmat adó fa árnyékában a virágillatot.
Hangtalanul követem a kiteljesedő pompát,
lengedezem a végtelen mezőn,
lelkem mélyén nem más,
csak egy fűszál vagyok.” |
Written and Photographed by Peter Nemeth.
Peter Nemeth is a Budapest-based photographer, writer, and visual storyteller working across portrait, editorial, documentary, travel, and landscape photography. Bringing together photography and writing developed over more than two decades, his work combines authentic moments, natural environments, and first-hand travel experiences.
About Peter→
