Titkok kertje
A Petworth Park olyan számomra, mint egy titkos kert. Nem ez az egyetlen ‚másvilág’ Anglia varázslatos tájain, de erre a titokzatos helyre rendszeresen visszahúz az ismerős természeti erő, mely állandóan árad az angliai földből és annak környezetéből, elűzve magányomat és a nem odaillő gondolataimat. Azt vettem észre magamon, hogy rendszeresen járva a természetet, nemcsak tisztulnak a gondolataim, hanem egy építő jellegű gondolkodási folyamat is beindul a fejemben, miközben mentálisan és fizikálisan is regenerál. Meg se tudom mondani, hogy hányszor fordultam meg már itt, de minden egyes alkalommal határtalan nyugalom száll meg, amikor besétálok a park kapuján és szapora léptekkel ereszkedem le a keskeny, pázsitos ösvényen, mely aztán kacskaringózva eltűnik a derékig érő aranyszínű fűben.
Ez a Petworthben található 700 hektáros (7 km²) park a még érintetlen angol tájkép jellegzetességét adja vissza, de ha a környéken bárhova tévedünk, akkor csak hasonló mesébe illő tájakra tévedhetünk. Az első halvány emlékképeim az angol tájról a vastag zöld mohával borított erdők voltak, valamint a lila virágokkal teli bokrok között sétáló vadlovak. Pár éves angliai tartózkodásom után a repertoár természetesen alaposan bővült, ez a park is minden egyes látogatáskor tartogatott újabb meglepetéseket. Ahogy megkezdem sétámat a park területén, már lopakodó üzemmódra váltok, keresem a magas fűben ágaskodó, jellegzetes lapátszerű agancsokat.
A parkban körülbelül 700-800 dámszarvas él, a régi krónikák szerint már lassan 500 éve. Állítólag az 1520-as években VIII. Henrik Petworthbe való látogatása során vadászott is rájuk. A rómaiak hozták be az európai dámvadat Anglia területére, Európa más országaiban is ez a szarvas lett a legkedveltebb „parkvad”. A parkot, melyet a híres Lancelot „Capability” Brown kertész és tájépítész tervezett, a mai területén élő állatok védelme érdekében fenntartható módon kezelik és a Natural England szervezettel kötött magas szintű gazdálkodási megállapodás védi. A park ősi fái közel 1000 évesek. A sétám azért is izgalmas, mert az állatok sok esetben közel engednek magukhoz.
A dámszarvasok üzekedése, a barcogás így október eleje és november közepe között zajlik. A barcogás, vagyis a párzási hang nem más, mint egy gurgulázó torokhang, ami sokszor ijesztő, amikor közvetlenül a közelemben hallom, de az állatot nem látom a magas fűben. A dámbikák rendszeres párharcot vívnak, összecsapnak, hatalmas agancsaik összecsapásakor olyan erős hang hallatszik, hogy azt a messzi távolból is könnyű felismerni. Előfordul az is, hogy a párharc közben agancsaik úgy összeakadnak, hogy egy hosszabb szenvedés után tudják csak szétakasztani. Ilyenkor már annyira elgyengülnek, hogy el is megy a kedvük a párharc folytatásától és úgy döntenek, hogy majd egy másik alkalommal ismét megküzdenek.
A barcogó helyeken úgynevezett barcogó teknőket kaparnak, ez egyfajta üzekedési mikro territórium, ahol a nőstények keresi fel a bikákat és a sikerességre utaló jegyeik alapján választanak. A bika szaporodási sikerét testnagysága, agancsának mérete, a barcogó hangja és a kikapart teknőjének helye határozza meg. A megszületett borjút az anyjuk az első napokban a kiválasztott rejtekhelyen gondozza, majd többhetes szoptatás után állnak át a növényi táplálékra. A borjak pettyes szőrzete többnyire egész életükön át megmarad.
Nagyon lassan lopakodva tudok követni egy-egy nagyobb csapatot. Meg lehet figyelni a családokat, ahogy együtt haladnak, a barcogáson kívül a bikák csak távolról csatlakoznak a csoporthoz. Ha legelnek, akkor még óvatosabban kell megközelítenem őket, mert ilyenkor még könnyebben meg tudom zavarni a csapatot. Ha már egy állat is felfigyel jelenlétemre, már tovább is állnak egy újabb területre, ahol füvet, faágakat, leveleket, cserjék hajtásait csemegéznek. Átlényegülve, tiszta gondolatokkal olvadok bele a magas fűbe és közben egyre közelebb és közelebb húzom magam a fűből kilátszó agancsokhoz. Gondolataim mantrába olvadnak és kezdek láthatatlanná válni:
„Csak egy fűszál vagyok,
szélben kapaszkodó életre hívott ismeretlen,
mely várja az esőt, a perzselő Napot,
oltalmat adó fa árnyékában a virágillatot.
Hangtalanul követem a kiteljesedő pompát,
lengedezem a végtelen mezőn,
lelkem mélyén nem más,
csak egy fűszál vagyok.” |
















