Sheila azt mondta, ha a kapu nyitva lesz, akkor nyugodtan hajtsak át rajta. Így hát kitörő örömmel tapostam a gázba, látva az erdő szélén félretolt vaskaput, ahogy szabad utat adva nekem, egyben jelezve kora reggeli utazásom utolsó szakaszát. Már hajnalban sikerült elindulnom, hogy időben leérjek Dorset megyébe. Egy teljes napot terveztem itt Lulworth közelében, a Jurassic Coast (Jura part) egyik izgalmas szakaszának felfedezésére, ahol a híres Durdle Door nyúlik a dél-angliai tengerbe. Nem voltam már messze a céltól, talán pár perc lehetett hátra, amikor hirtelen egy hatalmasat kellett fékeznem. A gumik hangosan nyögtek az aszfalton. Egy Apache helikopter lebegett előttem az út fölött. A rotor által keletkezett légörvény az út menti fasort könnyedén csavargatta, a vele járó mély, dübörgő hangtól az egész autó remegett, az autóban pedig én úgyszintén. A félelmetes harci helikopter felém billentette az orrát és így a pilóta is láthatóvá vált, lehúzott szemvédője miatt a szemét nem, viszont csak a mosolygását láttam. Biztosan rajtam nevethetett, hiszen a levegőből könnyedén láthatta, ahogy autómmal egy nagyot fékezek.

Azt a tanácsot kaptam, hogy ha nincs hadgyakorlat, akkor a kapu nyitva lesz és bárki behajthat a területre. Viszont ha van hadgyakorlat, akkor mindig csukják a kapukat. Hát itt most valaki elfelejtett becsukni egyet. A második világháború alatt a Jurassic Coast több szakasza a Hadügyminisztérium tulajdonába került. A Királyi Haditengerészet egyik legnagyobb bázisa Portland Harbourban volt, bár azóta bezárták. A Bovingtonban található nagy hadseregbázis ma is használatban van. Utam a Tyneham nevű szellemfalu környékén vezetett át, melyet 1943-ban evakuáltak, miután a hadsereg kisajátította és azóta egyes részeit ma is használják hadgyakorlatra.

Az Apache helikopter aztán gyorsan eltűnt, oldalazva a tenger felé vette az irányt. A fák abbahagyták hajlongásaikat és kisebb csend állt be. Ha nem is láttam, de tudtam, hogy bal oldalamra esik a tenger, jó tájékozódási képességemnek köszönhetően itt Dél-Angliában bármelyik útra fordultam rá, mindig tudtam, hogy éppen most hozzám képest melyik irányba esik a tengerpart. Örülök, hogy nem lőtték ki az autót a seggem alól és amikor már hosszabb várakozás után nagyon óvatosan tovább mertem gurulni, a fák között több autót vettem észre a kijelölt leszállópályákon állomásozó hasonló helikopterek társaságában. Nem tudtam hova tenni az egészet, de ez az egész szituáció olyan felemás hadgyakorlatnak nézett ki.

A Lulworth Cove (West Lulworth) közeli parkolóból indultam hosszabb gyalogutamra és léptem rá Dél-Anglia világörökségi helyszínére, a Jurassic Coast-ra. Exmouth-tól (Devon) Studland-ig (Dorset) húzódik, mintegy 154 kilométer hosszan, 2001 decemberében került fel a világörökségi listára. Az Exmouth közelében fekvő partszakaszok, a weymouth-i Fleet Lagoon és a studland-i strandok szintén katonai kiképzésre szolgáltak, de azóta visszakerültek polgári használatba. Hatalmas területen nyúlik el ez 185 millió év geológiai történelmét felölelő partszakasz, feltételezem, hogy még mindig vannak érintetlen részei. A triász, a jura és a kréta időszakokban ez a terület sivatag, sekély trópusi tenger és mocsár volt, és az akkor ott élt lények fosszilis maradványai megmaradtak a kőzetekben, pontosabban a területen élő állatok és növények a sárba merültek, majd később a testi szöveteik kőzetté keményedtek.

Devon keleti és Dorset nyugati partvidéke rendkívül gazdag fosszilis lelőhelyekben, a korábbi időkben a helyi lakosok a fosszíliákat csupán időtöltésként gyűjtögették és értékesítették a látogatóknak kuriózumként. A 18. század végén Georges Cuvier (1769-1832) bebizonyította, hogy egyes fosszilis állatok nem hasonlítanak egyetlen ma élő állatra sem, ezzel igazolva azt, hogy az állatok kihalhatnak. Ez vezetett a paleontológia, a fosszíliák tanulmányozásának kialakulásához.

A Lulworth Cove környékén egy fosszilis erdő található, a közeli Lyme Regisben pedig 71 különböző kőzetréteget tartanak számon, mindegyikben saját ammonitákkal (fejlábúak, lábasfejűek) és ammoniteszekkel (csigák, puhatestűek). A fosszíliagyűjtő és őslénykutató Mary Anning (1799–1847) is itt élt Lyme Regisben, aki apja nyomdokaiba lépett gyűjtőként. A város környékén található Kék Lias fosszíliák szakértőjévé vált, és itt Spittlesben fedezte fel az első helyesen azonosított ichthyoszaurusz csontvázat. Ezt követték más fontos felfedezések is, például plezioszauruszok és pteroszauruszok is kerültek elő a kőzetekből.

A Durdle Door egy természetes mészkőív, a Man O’ War-öböl folytatása, jelenleg magántulajdonban van, a Weld családé, akik a Lulworth Estate tulajdonosai, de a nyilvánosság számára is nyitva áll. A boltívről kevés korai írásos feljegyzés maradt fenn, bár a valószínűleg több mint ezer évvel ezelőtt kapott nevét megőrizte. A 19. század eleji térképeken “Duddledoor”, “Durdle” vagy “Dudde Door” néven szerepel. 1811-ben az első Ordnance Survey térkép a területet “Dirdale Door” néven jelölte. A Durdle szó az óangol thirl szóból származik, amelynek jelentése “átlyukaszt”, “fúr” vagy “fúró”. Maga a boltív a jura időszakból származó portlandi mészkőből áll, mely rendkívül tartós az erózióval szemben. A tenger folyamatos ostroma csak a puhább kőzeteket volt képes erodálni, így maradt meg épségben a boltív. A tájban megfigyelhető kőrétegek hajlását és ‘hullámzását’ a Föld kőzetlemezeinek mozgása váltotta ki.

A Jurassic Coast időnként súlyos időjárási körülményeknek van kitéve. 1824-ben és 1974-ben heves viharok pusztítottak, és ezek, valamint számos kisebb vihar megrongálta a sziklákat, árvizeket és szerkezeti károkat okozva a part menti városokban. A partvidék nagyrészt eróziós táj, a földcsuszamlások és sziklaomlások folyamatosan jellemzik ennek a partnak az alakulását. 2008. május 6-án a part egy 400 méter hosszú szakasza drámai módon átalakult egy földcsuszamlás után, amelyet a legrosszabbnak tartottak az elmúlt 100 évben.

Addig el se tudunk képzelni egy ilyen erózió által veszélyeztetett partszakaszt, amíg a saját szemünkkel nem látunk egyet. Így történt ez velem is, mikor pár héttel korábban a 80 méter magas Seven Sisters (East Sussex) füves, virágokkal teli sziklaperemére kifeküdtem fotózni, objektívemet belógatva a szakadék fölé, felemelő érzéssel bámulva a messzeségbe. Egy kis idő múlva egy terepjáró állt meg mögöttem, kicsit beljebb a magaslattól és egy természetvédelmi parkkőr illedelmesen odaintett magához. Visszajöttem a peremről és mikor odaértem hozzá, csak a földre mutatott. Egy hatalmas repedés tátongott hosszan a füves földben, én ennek a nyiladéknak a túloldalán feküdtem ki a sziklára. Csak annyit mondott, hogy nem szeretné látni még egyszer, hogy kifekszem a szikla szélére, mert ez a repedt hegyoldal bármikor a mélybe zuhanhat, velem együtt.

Ezeket a partszakaszokat nehéz végig járni dagálykor. A magas vízállásnál a hullámok kegyetlenül ostromolják a meredek mészkőfalakat, ha lemerészkedek a vízhez, akkor állandóan figyelni kell a menekülő utakat és igyekszem belátni az előttem és a mögöttem húzódó keskeny partot, hogy ne tudjon a víz mindkét oldalról beszorítani. Apálykor több kilométerre is be szoktam gyalogolni a tengerfenékre, viszont ez sem mindig veszélytelen, főleg ha belefeledkezem a fotózásba, mert percek alatt képes az apályból dagályba visszaáramló víz elzárni a szárazföldre vezető utat. Nem egyszer történt meg, hogy futnom kellett kifelé, mert a lassúnak tűnő dagály a mélyebb részeket rendkívül gyorsan töltötte fel.

A Lulworth Cove közeli parkolótól összesen 12 órát gyalogoltam a nyugati irányba. Majd egy következő utazásom alkalmával szeretném bejárni a teljes Jurassic Coast-ot, mert itt a tenger és a robusztus táj évmilliók óta őrzi nemcsak a feltáratlan kincseket, hanem az emberi élet mulandó lábnyomait is. |

Mészkőbe zárt üzenet

Wales tengeri alvilága

Az utolsó hágó