Szelek szárnyán
Üvölt a fülembe a szél. Még a saját gondolataimat se hallom. A nagyobb homokszemcsék irtózatos erővel, tűszúrásokkal érik el lábszáramat. Már napfelkelte előtt sikerült elindulnom Castillo Caleta de Fuste egyik óceánra néző szeles utcájából és amennyire csak tudtam nyomtam a gázt, igyekeztem a hajnali fényekben Corralejo homokdűnéit elérni. A navigációm még nem tudta megmutatni a kiváló minőségű új úthálózatot, állandóan csak a puszta sivatagot jelezte. Természetesen volt olyan útszakasz is, hogy az út teljesen eltűnt a kerekek alól, mert a szél méretes homokdűnéket emelt az országútra. De lehet, hogy a GPS már feltételezte, hogy itt mindig homok fogja borítani az utat. A hajnal még csendes volt, de később a felerősödő szél olyan erővel támadta a szigetet, hogy újabb és újabb természeti formák keletkeztek, vándoroltak, vagy éppen csak a pillanatokra kitartott formájuktól megválva elporladtak. Azt mondják, lassan elfújja a szél az egész szigetet.
Már megint elkövettem azt a hibát, hogy teljesen egyedül merészkedtem ismeretlen és veszélyes területre. Hogy mikor válik egy helyszín veszélyessé? Sokszor erre nehéz válaszolni, viszont valahogyan megérzem, ha a természet egy másik arcát mutatja nekem. Van amikor ez csak egy tényleges megérzés, de sokszor nagyon is látható okai vannak. Most éppen túl mélyre ereszkedtem a körülöttem magasodó homokdűnék közé és egy pillanatra elvesztettem tájékozódási pontomat. A vészjósló hangot az is felerősítette bennem, hogy itt lent a fehér és sárga homokból épült katlanban a keménynek érződött, sivár talaj többször beroppant a lábam alatt. Először csak pár centire, aztán egyre mélyebbre süllyedt a lábam. Ha itt beszakadok egy láthatatlan üregbe, senki se talál meg. Csak az autómat, amit az út mentén parkoltam le. Ezért szépen lassan igyekeztem felkapaszkodni egy magasba ívelő homokdűnére, hogy ismét megpillanthassam a kék óceán hullámait, ahogy szüntelenül ostromolják a színes sivatagot.
A dűnékre való kapaszkodás hosszú percekbe telt, kis hangya voltam a magas homokfalakon, amelyek ívesen nyúltak a kék égbe. Fényképezőgépemet naivan a fejem fölé, a magasba tartva óvtam a kialakuló kisebb homokviharoktól, hiszen a felszerelésem legnagyobb ellensége a por és a homok. A bakancsom is gyorsan megtelt homokkal és olyannyira töltött ki minden egyes kis üres részt a bokám, a lábszáram körül, valamint a lábujjaim között, hogy egy idő után már azt éreztem, mintha lábaimat betonba öntötték volna.
Corralejo
Fuerteventura, a Kanári-szigetek második legnagyobb tagja az 1660 km²-ével legközelebb fekszik Afrikához, Marokkó partjaitól 125–200 km-re. A sziget 20 millió éve emelkedett ki az Atlanti-óceánból, a vulkáni tevékenység fő időszaka körülbelül 5 millió éve volt. A Szahara évi több mint 1 milliárd tonna poranyagot juttat a légkörbe. Az egyik fő porszállítási útvonal pontosan erre, a nyugati irányba, az Atlanti-óceánt átszelve, a Kanári – és Zöldfoki-szigeteket is érintve Észak – és Dél-Amerika területére szállít homokot. Nem meglepő, hogy ez a legszárazabb, legsivatagosabb sziget és azért kapta az “Erős szelek” (viento fuerte) neve mellett az “Öreg-sziget” becenevet is, mert magasabb hegyláncai az erős szél hatására erősen lekoptak.
Az UNESCO 2009-ben a teljes szigetet és annak tengeri élővilágát bioszféra rezervátummá nyilvánította, ami abban különbözik a többi természetvédelmi rezervátumtól, hogy nem szeparálják el a gazdaságilag hasznosított területektől, nem törekszenek valamiféle “érintetlen” állapot visszaállítására, illetve megőrzésére. Feladata az ember és a természet együttélése, a környezetbarát gazdálkodás lehetővé tétele, illetve kialakítása. Bejárva az egész szigetet, sok helyen véltem felfedezni a hatalmas területeket behálózó öntöző rendszerek kiépítését. Ez legfőképpen a sziget belsejében volt jellemző, azonban a víz eltűnésével ezek a fejlesztések teljesen abbamaradtak és elhagyatottá váltak. Így járt La Florida települése is, hol az emberi elkeseredettség ízét lehetett érezni a kisebb város romjai között. Itt a szigeten hatalmas emberfeletti küzdelem folyik a víz megtartására, az éves csapadék mennyisége csupán 150 milliméter.
La Florida
A sivatag és a tenger találkozása gyakori látvány Fuerteventura szigetén. A megszámlálhatatlan strandok és érintetlen partvidékek között a fehér homokos partjáról világszerte ismert Sotavento ejtett legjobban ámulatba. Különösen a szörfösök és kite-szörfösök körében ismert ez a hely, akik a folyamatos szél miatt választják ezt a helyet. Minden év júliusában itt rendezik meg a PWA Windsurf (Professional Windsurfers Association) és PKRA Kiteboard (Professional Kiteboarding Riders Association – GKA) világkupát. A strand Fuerteventura déli részén, a Jandía-félszigeten terül el, közel a Costa Calma üdülőhelyhez. A part hossza mintegy 10 kilométer, ahol arany-fehér homok és türkizkék víz színei formázzák naponta a strand látványát. Apály és dagály idején váltakozó lagúnák alakulnak ki, a hely varázsa könnyen feledtette velem a süppedő, vizes homokban a több kilométeres gyaloglást.
Sotavento
Mivel nemcsak a tengerparti részekre, hanem a sziget belsejére is nagyon kíváncsi voltam, így mindenképpen el akartam jutni a Barranco de los Enamorados vulkánhoz, amely a sziget északi részén, El Cotillo település közelében található. Ez egy körülbelül 100 méter magas vulkáni kúp, mely 135 000 évvel ezelőtt, a tengerszint visszahúzódásának időszakában keletkezett. A szurdok neve onnan ered, hogy a legenda szerint két szerelmes fiatal menekült a vulkán egyik barlangjába, hogy elkerülje családjaik haragját, akik ellenezték kapcsolatukat. Ott boldogan éltek, mígnem egy nap egy vulkánkitörés meglepetésként érte őket, és eltemette őket a forró láva. Azóta azt mondják, hogy a vulkán sóhajtáshoz hasonló hangot ad ki, amely a szerelmesek siratója.
Barranco de los Encantados
A szurdokot Barranco de los Encantados-nak, vagyis “varázslatos szurdok”-nak nevezik, mert a napfény fényjátékot kelt életre a dűnéken, amelyek színe a napszaknak megfelelően változik. Az út hossza körülbelül 4 kilométer, a terület bejárásához mindenképpen ajánlom a megfelelő cipőt, a kellő mennyiségű vizet és az erős napsütés elleni összes védelmet. Nem egyszer láttam, hogy sokan nagyképűségből félmeztelenül vágnak neki a szurdoknak, ahonnan aztán pecsenyére sülve távoznak. Ha Furteventurán rendszeresen látsz szirénázó mentőt, az általában nem közúti balesetekhez, hanem a nap okozta égési sérülésekhez van riasztva.
Az Ermita de la Peña kápolnát Vega del Río Palmas település közelében, az azonos nevű szakadék szélén találtam meg. A 18. században építették a falu lakói, ezzel akartak tisztelegni védőszentjük, a Virgen de la Peña előtt, és megőrizni a környéken La Peñita néven ismert szobrot. A történészek szerint a szűz képe alabástromból készült, és 1402-ben került a szigetre a normann hódítók révén. Ez egy kicsi, alig 23 cm magas szobor, amelyen a gyermek az anya térdén ül. A kápolna volt az első otthona, amíg át nem vitték Fuerteventura korábbi fővárosába, Betancuriába, a Nuestra Señora de la Peña kápolnába, ahol ma is megtalálható. Az épület kőből és mészből készült, agyag tetővel, egyetlen hajóból és sekrestyéből áll.
Ermita de la Peña
A kápolnától nem messze, fent a hegyen található a híres Arco de las Peñitas ív. A kápolnától felfelé vezető utak követhetetlenek és hamar el is tűnnek az emberi szem elől. Több csalódott túrázó ereszkedett le a hegyről, kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy nem tudnak útba igazítani, mivel nekik nem sikerült megtalálniuk a felfelé vezető utat. Aztán hirtelen csend lett, ahogy mindenki szépen eltűnt a szemem elől, teljesen egyedül maradtam a hegy derekán. Lassan én is kezdtem feladni és tervezgettem a visszafordulást, mikor láttam, hogy egy fiatal pár éppen felfelé tart. Bevártam őket, illedelmesen köszöntünk egymásnak angolul és hagytam, hogy elkerüljenek. Szépen lassan követtem őket, hogy melyik irányból is próbálják a hatalmas sziklák között meghódítani a hegyet. Aztán hirtelen megtorpantak, láttam, hogy ők se tudnak tovább menni és jó magyarsággal egy hatalmasat kurva anyáztak a levegőbe. Kitört belőlem a nevetés, gondoltam itt az idő megismerni túrázó honfitársaimat. Be is értem őket hamar és nagyon néztek, mikor magyarul köszöntöttem őket. Kérdezték, hogy ugye nem hallottam az előbbi káromlásukat, de hát már csak mi hárman voltunk a hegyen, illetve a magas hegyek takarásában kialakult szélcsend miatt itt már mindent lehetett hallani. Ha nem találkoztam volna velük, akkor feladtam volna, de így hárman tudtuk egymást úgy felhúzni a hatalmas sziklákon, hogy végül ráleltünk a titkos ösvényekre és magára a híres boltívre.
Arco de las Peñitas
Üvölt a fülembe a szél. Még a saját gondolataimat se hallom. Ha hozzáérek egy sziklához, szétporlad a kezemben és akkor jövök rá, hogy ez mind csak homokból van. Mint egy tünékeny délibáb, egy elvarázsolt világ, amely szüntelenül átalakul és vándorol. Ahogy felemelem a szikláról a kezem, a szél azonnal felkapja a lemorzsolt szemcséket és már utaznak is tovább. Az egyik pillanatban még itt vagyunk, a következőben pedig már máshol leszünk.
Nem fogom már ugyanígy látni ezt a csodát, a szél építette és a szél ragadja el a táj minden emlékét. Része vagyok ennek az illanó, misztikus és megfoghatatlan illúziónak, ahol a valóság minden pillanatban új arcot ölt. Mindez egyszerre elvarázsol és kiszolgáltatottá tesz. Utazó vagyok én is, egy elillanó, állandó porszem.
