Igyekeztem ellazulni és magasabb szintre programozni tudatomat, hogy a következő napokban ne okozzon gondot a kevesebb oxigén. Fent voltunk az égen, csak úgy vágta a felhőket a Yeti Airlines kétmotoros kisgépe. Ahogy kibukkantunk a felhőtakaróból, az elénk táruló látványtól automatikusan visszahőköltem. Égbe nyúló falak mellett repültünk el, olyan érzésem volt, hogy mindjárt elakad a bal oldali szárny.

A monszunnak még láthatóan voltak nyomai, szürke és sötétkék felhők méltóságteljesen ültek a Himalája havas csúcsai közé. Mivel a pilótafülke ajtaja az utastér felé nyitva maradt, így előre is kilátásunk nyílt a hegyekre, gépünk előtt egy apró falu tűnt ki a hegyoldalból. Érdekesen ereszkedtünk lefelé, a színes tetős házak között feltűnt a nem igazán hosszúnak mondható leszállópálya. Hatalmas, felfestett sárga csíkjai virítottak a szürkés hegyoldalban. A pilóta egyenesen a betont célozta meg, majd az utolsó pillanatban felkapta a gép orrát és valósággal odacsapta a repülőt a pályára. Azonnal őrült kormányzásba kezdett, hogy megtartsa a gép helyes irányát. A pálya vége rohamosan közeledett, az utolsó pillanatban a sokadik és egyben az utolsó fékezés állított meg minket. Lent voltunk, vagyis fent. Lukla, a magasság 2840 méter. Ezt a repteret még az az ember építtette, aki először hódította meg 1953-ban a Mt. Everest csúcsát. Sir Edmund Hillary a luklai reptér alapításával egyben emléket is állított a Phaplu közelében lezuhant repülőgép-szerencsétlenség áldozatainak. Azon a járaton ott utazott felesége és három gyermeke közül az egyik lánya is, Louise Mary Rose és Belinda Hillary.

Egy hatalmas felhőpamacs úszott be a meredeken ékelt reptér fölé, a mi gépünket még visszaengedték a fővárosba, de több gépet nem engedtek leszállni Luklába. Belépve a Solu Khumbu régióba, teherhordók armadájával találkozik itt az ember. A helyi, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a hegyi lakosság nagyobb része teherhordásból él. Hátukra felszíjazott kosaraikban akár 60-80 kilónyi rakományt is képesek cipelni, sokan kínai strandpapucsban, de van, aki mezítláb. A tornacipő csak akkor kerül elő, ha 4000 méter fölé mennek. És mindig visznek magukkal egy “T” alakú botot, mivel pihenőjük során nem szerelik le magukról a terhet, hanem csak maguk mögött erre támasztják.

A magasabb régiókban már nehezebben lehet megoldani a fűtést, ahol már nem találni fát, ott a jaktrágya az elsődleges tüzelőanyag. A trágyát összeszedik, felrakják a kőkerítésekre, kicsit kilapítgatják és jöhet a napon való szárítás. Pema Kanchi az esti vacsorakészítésnél pár szárított jaktrágyát dobott a tűzre, majd ugyanazzal a kézzel nekilátott az étel elkészítéséhez. Túl lehet élni. Azonban nem kell megijedni, ha pár napig nem kívánunk enni semmit. Ennek oka persze nem a jaktrágya, hanem szervezetünk akklimatizálódik a tengerszint feletti magasságban bekövetkezett változásokhoz.

A hegyibetegség legáltalánosabb tünetei közé tartozik a fejfájás, a szédülés, a fáradtság, az ingerlékenység, az erős pulzus. Nagyon fontos a sok folyadékbevitel, hogy ellensúlyozzuk a száraz hegyi levegőt és elkerüljük a megnövekedett légzésszám okozta kiszáradást. A legfontosabb talán a meleg étel, minimalizálni kell a szervezet energiafelhasználását, ezért is tiltott szomjúság esetén havat enni. A falusiak a gleccserekből leereszkedő patakok vizét használják ivóvízként, amit - normális vízvezeték híján - a patak egy magasabb pontját megcsapolva egy másfél centiméteres vastagságú fekete csövön vezetnek be a faluba. A cső falubeli végén pedig fürdik a nép, vagy éppen ruháikat mossák. Egy-két településen még körbe is betonozzák a csövet, így fabrikálva örök vizű kutat.

Egy fárasztó napunk után Appa sherpa látott vendégül minket. Ez a kis törékeny, vézna nepáli tizenkétszer állt a Mt. Everest csúcsán. A vacsoránál a nepáli hagyományokhoz hűen kézzel dobálta szájába a rizst, vidám mosolyán ott táncoltak a rizsszemek. A vacsora végeztével jobban szóba elegyedtünk és megkérdeztük, hogy mik a további tervei, mi jöhet még ez után, mi az, ami még “magasabb lehet a Mount Everestnél”? A szálkás izomzatú sherpát meglepte a kérdés, először olyan érzésem támadt, hogy megsértettük kérdésünkkel. Aztán hosszú csend támadt, láttam rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül. És hirtelen így felelt: “ Csak egy valami lehet magasabb a Mount Everestnél: …az ÉLET!” Aztán nagy hahotázásba kezdett, közben pedig szája széléről a maradék rizs is landolt a tányérján. Ebben a szellemben indultunk Gokyo Peak felé (5360 m), ahonnan a világ legmagasabb hegyének hódolhattunk, amit a nepáliak Sagarmathanak hívnak, aminek jelentése “az a hegy, amelyet még a madár sem tud átrepülni”.

Félelmetes és egyben elgondolkodtató, mikor az embert megérinti a halál. A Cho La (5330 m) meredek falának felénél tarthattunk, mikor visszanéztem. Nem szabadott volna, mert a látványtól belém hasított talán a legerősebb fájdalom. Nem láttam, hogy hova fut le a meredek, ívelt jégfal és bár úrrá kellett lennem magamon, egyre jobban hatalmába kerített a halálfélelem. A következő pillanatban csak annyit hallottam, hogy az éppen mögöttem haladó vezetőm, Tika bakancsa megcsúszik. Nem tudott megkapaszkodni semmiben és arccal a kemény hóra csapódott. Ez a hirtelen bekövetkezett helyzet ébresztett fel a torokszorító félelemből. Reflexből kaptam hátra és nyúltam Tika után, hátizsákjának felső fogantyúját még éppen el tudtam kapni. Kapálózva lógott így egy darabig a kis ember, közben lábaimat biztos pontra ékeltem be. Ahogy az ő keze és lába is fogást talált, minden izmomat megfeszítve húztam felfelé. Mikor már tudta magát tartani, elengedtem, majd összenéztünk. Kitört belőlünk a nevetés, de ez nem örömteli volt, inkább kísérteties. Remegtem belül.

Chukhung (4730 m) felé vettük észre, hogy teherhordónkkal, Amarral valami nincs rendben. Folyamatosan a szemét dörzsölgette és nagyon erősen könnyezett. Amar estére részleges hóvakságot kapott, kiderült ugyanis, hogy napközben egy rövid ideig nem viselte szemüvegét. Éjszaka szemviszketése a tetőfokára hágott, olyan volt mintha állandóan sírna. Három napon keresztül vérvörös és alig nyitható szemekkel hősiesen hozta terheinket. Hiába győzködtük, hogy hozzuk a csomagjainkat, ő csak ellenkezett. Nepálban egy teherhordó megsegítése ugyanis nem más, mint annak megszégyenítése. A magyar szemcseppet viszont szívesen fogadta, pár nap múlva szeme gyógyulni kezdett.

Jiriből (1955 m) a visszautat Katmanduba busszal tettük meg, ami általában teljesen tömve van emberekkel. A kalauz úgy nézett ki, mint egy hentes, piszkosfehér ruhája régen látott mosószert. Nagyképűen kezelte a jegyeket. Mivel csomagjaink egy plusz férőhelyet foglaltak, így azt is kifizettette velünk, nem lehetett ellent mondani. A nepáli buszozásnak több hátránya van, de a legnagyobb az, hogy az utak egysávosak. Ezzel ugye csak akkor van gond, amikor egy másik jármű szembe jön. Ilyenkor közös megegyezéssel vagy egy ökölharc megnyerésével valamelyik fél visszatolat egy olyan részre, ahol a két jármű már elfér egymás mellett. A sofőrnek amúgy 3-4 segédje is utazik a buszon, akik állandóan a busz oldalán lógnak. Ha tolatásról, parkolásról, utasok felsegítéséről van szó, ők mindenben segítenek. És végre egy olyan ország, ahol azt lehet mondani, hogy a busz csak lassít. Mert nincs idő megállni minden megállóban. Ilyenkor a segítők a felszálló utas hónalja alá kapnak és berántják őket a buszba. A leszállás is hasonlóan történik. Miközben a busz száguld, szépen csak leengedik a talajra az utas lábait, a többit meg rábízzák, ügyeskedjen mindenki a maga módján.

Visszatérve Katmanduba elnyújtóztam hotelünk verőfényes teraszán. Nagyot kortyoltam a finom vörösborból, az asztalon, egy kisebb tányéron csíkokra szeletelt jaksajt sütkérezett. A gleccserszemüveg már megszokásból ismét a szemünkön lapult, bár most nem volt olyan erős a nap. Ahogy leszállt az este, három szerzetes a szomszédos kolostor tetején tibeti hangszereikkel gyönyörű dallamot hallatva takarodót fújt. Olyan volt, mint egy szerenád. Korán pihenőre tértünk és igyekeztem ellazulni és magasabb szintre programozni tudatomat, hogy a következő napokban ne okozzon gondot a kevesebb oxigén. Éjjel gondolatban 4000 méteren kell hogy aludjak …4000 méteren …igen. Holnap vár minket Tibet. |

A fotók Nikon F70-es fényképezőgéppel készültek, Fujichrome Sensia és Kodak Gold színes diafilmre.