Felhők felett

Igyekeztem ellazulni és magasabb szintre programozni tudatomat, hogy a következő napokban ne okozzon gondot a kevesebb oxigén. Fent voltunk az égen, csak úgy vágta a felhőket a Yeti Airlines kétmotoros kisgépe. Ahogy kibukkantunk a felhőtakaróból, az elénk táruló látványtól automatikusan visszahőköltem. Égbe nyúló falak mellett repültünk el, olyan érzésem volt, hogy mindjárt elakad a bal oldali szárny.

A monszunnak még láthatóan voltak nyomai, szürke és sötétkék felhők méltóságteljesen ültek a Himalája havas csúcsai közé. Gépünk előtt egy apró falu tűnt ki a hegyoldalból. Mivel a pilótafülke ajtaja az utastér felé nyitva maradt, így előre is kilátásunk nyílt a hegyekre. Érdekesen ereszkedtünk lefelé, a színes tetős házak között feltűnt a nem igazán hosszúnak mondható leszállópálya. Hatalmas, felfestett sárga csíkjai virítottak a szürkés hegyoldalban. A pilóta egyenesen a betont célozta meg, majd az utolsó pillanatban felkapta a gép orrát és valósággal odacsapta a repülőt a pályára. A kerekek hatalmasat nyögtek, a pilóta őrült kormányzásba kezdett, hogy megtartsa a gép helyes irányát. A pálya vége rohamosan közeledett, az utolsó pillanatban a sokadik és egyben az utolsó fékezés állított meg minket. Lent voltunk, vagyis fent. Lukla, a magasság 2840 méter. Ezt a repteret még az az ember építtette, aki először hódította meg 1953-ban a Mt. Everest csúcsát. Sir Edmund Hillary a luklai reptér alapításával egyben emléket is állított a Phaplu közelében lezuhant repülőgép-szerencsétlenség áldozatainak. Azon a járaton ott utazott felesége és három gyermeke közül az egyik lánya is, Louise Mary Rose és Belinda Hillary.

Egy hatalmas felhőpamacs úszott be a meredeken ékelt reptér fölé, a mi gépünket még visszaengedték a fővárosba, de több gépet nem engedtek leszállni Luklába. Belépve a Solu Khumbu régióba, teherhordók armadájával találkozik az ember. A helyi, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a hegyi lakosság nagyobb része teherhordásból él. Hátukra felszíjazott kosaraikban akár 60-80 kilónyi rakományt is képesek cipelni, sokan kínai strandpapucsban, de van, aki mezítláb. A tornacipő csak akkor kerül elő, ha 4000 méter fölé mennek. És mindig visznek magukkal egy “T” alakú botot, mivel pihenőjük során nem szerelik le magukról a terhet, hanem csak maguk mögött erre támasztják.

A magasabb régiókban már nehezebben lehet megoldani a fűtést, ahol már nem találni fát, ott a jaktrágya az elsődleges tüzelőanyag. A trágyát összeszedik, felrakják a kőkerítésekre, kicsit kilapítgatják és jöhet a napon való szárítás. Pema Kanchi az esti vacsorakészítésnél pár szárított jaktrágyát dobott a tűzre, majd ugyanazzal a kézzel nekilátott az étel elkészítéséhez. Túl lehet élni. Azonban nem kell megijedni, ha pár napig nem kívánunk enni semmit. Ennek oka persze nem a jaktrágya, hanem szervezetünk akklimatizálódik a tengerszint feletti magasságban bekövetkezett változásokhoz.

A hegyibetegség legáltalánosabb tünetei közé tartozik a fejfájás, a szédülés, a fáradtság, az ingerlékenység, az erős pulzus. Nagyon fontos a sok folyadékbevitel, hogy ellensúlyozzuk a száraz hegyi levegőt és elkerüljük a megnövekedett légzésszám okozta kiszáradást. A legfontosabb talán a meleg étel, minimalizálni kell a szervezet energiafelhasználását, ezért is tiltott szomjúság esetén havat enni. A falusiak a gleccserekből leereszkedő patakok vizét használják ivóvízként, amit - normális vízvezeték híján - a patak egy magasabb pontját megcsapolva egy másfél centiméteres vastagságú fekete csövön vezetnek be a faluba. A cső falubeli végén pedig fürdik a nép, vagy éppen ruháikat mossák. Egy-két településen még körbe is betonozzák a csövet, így fabrikálva örök vizű kutat.

Egy fárasztó napunk után Appa sherpa látott vendégül minket. Ez a kis törékeny, vézna nepáli tizenkétszer állt a Mt. Everest csúcsán. A vacsoránál a nepáli hagyományokhoz hűen kézzel dobálta szájába a rizst, vidám mosolyán ott táncoltak a rizsszemek. A vacsora végeztével jobban szóba elegyedtünk és megkérdeztük, hogy mik a további tervei, mi jöhet még ez után, mi az, ami még “magasabb lehet a Mount Everestnél”? A szálkás izomzatú sherpát meglepte a kérdés, először olyan érzésem támadt, hogy megsértettük kérdésünkkel. Aztán hosszú csend támadt, láttam rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül. És hirtelen így felelt: “ Csak egy valami lehet magasabb a Mount Everestnél: …az ÉLET!” Aztán nagy hahotázásba kezdett, közben pedig szája széléről a maradék rizs is landolt a tányérján. Ebben a szellemben indultunk Gokyo Peak felé (5360 m), ahonnan a világ legmagasabb hegyének hódolhattunk, amit a nepáliak Sagarmathanak hívnak: “az a hegy, amelyet még a madár sem tud átrepülni”.

Félelmetes és egyben elgondolkodtató, mikor az embert megérinti a halál. A Cho La (5330 m) meredek falának felénél tarthattunk, mikor visszanéztem. Nem szabadott volna, mert a látványtól belém hasított talán a legerősebb fájdalom. Nem láttam, hogy hova fut le a meredek, ívelt jégfal és bár úrrá kellett lennem magamon, egyre jobban hatalmába kerített a halálfélelem. A következő pillanatban csak annyit hallottam, hogy az éppen mögöttem haladó vezetőm, Tika bakancsa megcsúszik. Nem tudott megkapaszkodni semmiben és arccal a kemény hóra csapódott. Ez a hirtelen bekövetkezett helyzet ébresztett fel a torokszorító félelemből. Reflexből kaptam hátra és nyúltam Tika után, hátizsákjának felső fogantyúját még éppen el tudtam kapni. Kapálózva lógott így egy darabig a kis ember, közben lábaimat biztos pontra ékeltem be. Ahogy az ő keze és lába is fogást talált, minden izmomat megfeszítve húztam felfelé. Mikor már tudta magát tartani, elengedtem, majd összenéztünk. Kitört belőlünk a nevetés, de ez nem örömteli volt, inkább kísérteties. Remegtem belül.

Peter Nemeth

Chukhung (4730 m) felé vettük észre, hogy teherhordónkkal, Amarral valami nincs rendben. Folyamatosan a szemét dörzsölgette és nagyon erősen könnyezett. Amar estére részleges hóvakságot kapott, kiderült ugyanis, hogy napközben egy rövid ideig nem viselte szemüvegét. Éjszaka szemviszketése a tetőfokára hágott, olyan volt mintha állandóan sírna. Három napon keresztül vérvörös és alig nyitható szemekkel hősiesen hozta terheinket. Hiába győzködtük, hogy hozzuk a csomagjainkat, ő csak ellenkezett. Nepálban egy teherhordó megsegítése ugyanis nem más, mint annak megszégyenítése. A magyar szemcseppet viszont szívesen fogadta, pár nap múlva szeme gyógyulni kezdett.

Jiriből (1955 m) a visszautat Katmanduba busszal tettük meg, ami általában teljesen tömve van emberekkel. A kalauz úgy nézett ki, mint egy hentes, piszkosfehér ruhája régen látott mosószert. Nagyképűen kezelte a jegyeket. Mivel csomagjaink egy plusz férőhelyet foglaltak, így azt is kifizettette velünk, nem lehetett ellent mondani. A nepáli buszozásnak több hátránya van, de a legnagyobb az, hogy az utak egysávosak. Ezzel ugye csak akkor van gond, amikor valaki szembe jön. Ilyenkor közös megegyezéssel vagy egy ökölharc megnyerésével valamelyik fél visszatolat egy olyan részre, ahol a két jármű már elfér egymás mellett. A sofőrnek amúgy 3-4 segédje is utazik a buszon, akik állandóan a busz oldalán lógnak. Ha tolatásról, parkolásról, utasok felsegítéséről van szó, ők mindenben segítenek. És végre egy olyan ország, ahol azt lehet mondani, hogy a busz csak lassít. Mert nincs idő megállni minden megállóban. Ilyenkor a segítők a felszálló utas hónalja alá kapnak és berántják a buszba. A leszállás is hasonlóan történik. Miközben a busz száguld, szépen csak leengedik a talajra az utas lábait, a többit meg rábízzák, ügyeskedjen mindenki a maga módján.

Visszatérve Katmanduba elnyújtóztam hotelünk verőfényes teraszán. Nagyot kortyoltam a finom vörösborból, az asztalon, egy kisebb tányéron csíkokra szeletelt jaksajt sütkérezett. A gleccserszemüveg már megszokásból ismét a szemünkön lapult, bár most nem volt olyan erős a nap. Ahogy leszállt az este, három szerzetes a szomszédos kolostor tetején tibeti hangszereikkel gyönyörű dallamot hallatva takarodót fújt. Olyan volt, mint egy szerenád. Korán pihenőre tértünk és igyekeztem ellazulni és magasabb szintre programozni tudatomat, hogy a következő napokban ne okozzon gondot a kevesebb oxigén. Éjjel gondolatban 4000 méteren kell hogy aludjak …4000 méteren …igen. Holnap vár minket Tibet. |

A fotók Nikon F70-es fényképezőgéppel készültek, Fujichrome Sensia és Kodak Gold színes diafilmre.