A közeli zöld hegyek lankáiról ereszkedő ködfolyam már-már Kostanjevica na Krki település közelébe ért. Teljesen belefeledkeztem a tájba. Örültem is a ködnek, mert az mindig jól jön a reggeli fotók látványához. Čatež ob Saviból, az uborkaföldek és paprikaföldek, illetve a hosszú fóliasátrak által határolt, hosszan elnyúló 419-es úton nyugodt tempóban haladtam. Az egymás után érkező falvak sokszor kényszerítettek lassításra, majd gyorsításra.

Egy idő után felfigyeltem a közlekedési táblák rendszertelenségére, mintha itt, Szlovéniában más rendszer szerint, más „stílusban” tűzdelték volna teli az út mentét. Az autóban a hajnali hideg miatt fűtést kellett kapcsolnom, de tudtam, hogy később már izzadni fogok a reggeli hőségben. Nagyon szeszélyes ez a nyár, reggelente nagyon lehűl a hőmérséklet, napközben pedig elviselhetetlen a fülledt levegő.

– Tudja, hogy miért állítottam meg? – A szlovén rendőr tökéletes angol kiejtéssel törte meg a csendet. Előbb még hosszasan tanulmányozta a jogosítványomat, aztán a forgalmit, majd újra a jogosítványomat. A kérdésére azonnal megfeszültem. Ez ugyanis nem az a kérdés, amit egy rendőr akkor tesz fel, amikor ő sem tudja, miért állított meg. Néhány perccel korábban még minden rendben volt és gondtalanul gyönyörködtem a hegyek között kanyargó útban és a képeslapra illő szlovén tájban.
– Fogalmam sincs – mondtam végül, meglepően nyugodt hangon. Közben az agyam kétségbeesetten pörgette vissza az elmúlt tíz percet. Záróvonal? Nem. Elsőbbségadás? Nem rémlik. Telefon? Hozzá sem nyúltam. Biztonsági öv? Bekötve. Sebesség? Csak ez lehet. A rendőr visszaadta a forgalmit, de a jogosítványomat még a kezében tartotta.
– Nem figyelte a sebességhatárt. Na erre újra lefagytam. Gyorshajtás. Abban a pillanatban már csak arra vártam, hogy kimondja a számot. Száz? Száztíz? Talán valahol benéztem egy hetvenes táblát? Fejben már számolgattam a szigorú szlovén büntetést, és próbáltam felidézni, vajon Szlovéniában helyben kell-e fizetni. A rendőr rezzenéstelen arccal nézett rám.
– Ön lassan hajtott.

Pislogtam egyet. A másik rendőr, aki eddig néhány lépéssel hátrébb állt a rendőrautónál, erre elmosolyodott.
– Tessék?
– Lassan hajtott – ismételte meg ugyanolyan komolyan. Néhány másodpercig csak néztük egymást.
– Úgy érti… túl lassan?
– Mondjuk úgy, hogy feltűnően lassan. Ez egyébként gyakori. Az emberek meglátnak egy rendőrautót maguk mögött, és hirtelen mindenki példás sofőr lesz. Ha nyolcvannal ment, lelassít hetvenre. Ha hetvennel, akkor hatvanra. Minél tovább megyünk mögötte, annál lassabban vezet.
– Lehet, hogy én is ezt csináltam – ismertem be.
– Valószínű – mondta a rendőr. – Csakhogy itt a helyiek ezt nem igazán szeretik.
– Mit nem szeretnek?
– Ha valaki feltartja őket. Főleg a falvak között. A külföldiek sokszor nem ismerik az utat, nézelődnek, óvatosabbak, és jóval lassabban mennek, mint a helyiek. Mi szlovének szeretünk haladni.

Erre nem voltam felkészülve. A rendőr a mögöttünk lévő útszakasz felé intett, és folytatta.
– A falu után feloldották a hetvenes korlátozást. Onnantól 90 km/h a megengedett sebesség. Maga nem gyorsított fel.
– Értem… – vagyis nem értettem.
– Tudja, mennyivel ment?
Újra végigfutottam fejben az utolsó kilométereken, de nem tudtam semmit pontosat felidézni.
– Fogalmam sincs. – Ismét egy őszinte gondolat, ami kijött a számon. A rendőr egy pillanatig hallgatott.
– Hatvanöttel.
– Hatvanöttel?
– Hatvanöttel.
– És… ezért állított meg?
– Igen.
Újabb csend. Az ember sok mindenre felkészül, amikor külföldön leinti egy rendőr. Gyorshajtásra. Rossz parkolásra. Hiányzó matricára. Egy olyan közlekedési szabályra, amelynek a létezéséről addig fogalma sem volt. Arra viszont ritkán, hogy egy rendőr azért néz rá rosszallóan, mert nem nyomta eléggé a gázt.
– Szóval azt szeretné, hogy gyorsabban menjek?
– Mégpedig 90-nel. Bólogatott a rendőr.
– Rendben. Szerintem meg tudom oldani.
Mosolyogva visszaadta a jogosítványomat, megköszöntem a helyreigazítását, ő pedig jó utat kívánt nekem. Sebességbe tettem az autót, és visszasoroltam az útra. A visszapillantóban még egy ideig láttam a rendőrautót mögöttem. Aztán ránéztem a sebességmérőre. Hatvan.
– Jó, jó… – morogtam magam elé, és óvatosan ráléptem a gázra. – Megyek már.

Ezzel a „lassúsággal”, pontosabban a fotózásra való ráhangolódással értem el még napfelkelte előtt Kostanjevica na Krki városát, amely Szlovénia délkeleti részén, a Posavska régióban fekszik a horvát határ közelében. Az ország egyetlen szigetvárosát a Krka folyó kanyarulata öleli körül, amelyet gyakran emlegetnek Alsó-Krajna Velencéjeként (Dolenjske Benetke – Venice of Dolenjska). A szigetváros területe 2,4 km², az egész község területe a szárazföldi terjeszkedéssel aztán elérte az 58,3 km²-t.

A települést a 12. század végén Spanheim Bernhard herceg alapította, és 1220-ban már városi rangot kapott Civitas Landestro néven. Ekkor saját pénzt is vertek itt helyben. A török betörések és a közeli Novo mesto növekedése miatt a kora újkorban elveszítette kereskedelmi jelentőségét és elvidékiesedett, ám városi rangját megőrizte, és 2000-ben hivatalosan is újra önálló községgé vált.

Krka folyó | Szent Jakab-plébániatemplom

A város történelmi magja egy nagyjából 500 méter hosszú és 200 méter széles szigeten helyezkedik el a Krka folyóban. A hatalmas köd arra kényszerített, hogy a sziget három jellegzetes fahídját – amelyeket a közeli Krakov-erdő kocsányos tölgyfáiból építettek és az egyetlen kapcsolatot jelentik a mai napig is a szárazfölddel – hamar bejárjam, mivel a nagyobb ködfoltok rendkívül gyorsan nyelték magukba a város falait, és ennek következtében a város egyik részéről a másikba kényszerültem.

Kostanjevica na Krki | északi híd | Szent Jakab-plébániatemplom

Az első állandó fahidak, az északi és a déli híd, a 19. század második felében, körülbelül 150 éve váltották fel az addig használt kompokat. A rendszeres áradások és a fa elhasználódása miatt a hidakat évtizedenként felújítják vagy újjáépítik, de mindig eredeti, tradicionális formájukat őrzik meg az építés során. Az északi hídnál áll a 13. századi Szent Jakab-plébániatemplom (Cerkev Sv. Jakoba), a déli hídnál pedig a késő gótikus Szent Miklós-templom (Cerkev Sv. Nikolaja). A harmadik híd egy délnyugati gyaloghíd, amely az Oražnova utcáról indulva ível át a folyó felett.

Kostanjevica na Krki | déli híd | Szent Miklós-templom

Kostanjevica volt az egyetlen olyan szlovén város a középkorban, amely nem épített védőfalakat – a város védelmét teljesen a Krka folyó természetes és csatornázott vizesárkai látták el. A Krka egy karsztfolyó, ami pontosan azt jelenti, hogy a vízhozama rendkívül ingadozó lehet a csapadékmennyiségtől és a karsztforrások vízszintjétől függően. A síkvidéki terep miatt a vízmozgás ezen a szakaszon lelassul, így alakultak ki a folyó kanyarulatai, zátonyai és maga a történelmi sziget is, amelyre a várost építették. A folyó rendkívül tisztának számít ezen a szakaszon, gazdag halállománya miatt kedvelt a horgászok körében.

A heves őszi vagy tavaszi esőzések, valamint a hóolvadás idején a Krka vízszintje szinte minden évben megemelkedik, és ez a magas fokú vízszint-emelkedés rendszeresen elönti a várost. Amikor a vízhozam meghaladja a kb. 350 m³/s kritikus értéket, a folyó kilép a medréből, és elönti a környező mezőket, utakat, sőt a sziget alacsonyabban fekvő részeit is. A legsúlyosabb poplavák (áradások) az utóbbi évtizedekben 2010-ben és 2014-ben érték a várost, amikor a víz elzárta a szigetet a külvilágtól, elöntötte a házak földszintjét és a hidakat is.

2023-ban szintén jelentősebb áradások és magas vízállások sújtották a települést, beleértve a 2023. augusztusi országos szlovéniai árvízhelyzetet is. A helyiek már hozzászoktak a víz jelenlétéhez: sok ház speciálisan védett bejárattal, magasított küszöbökkel rendelkezik, és az áradások idején a helyi civil védelem, valamint a tűzoltók már rutinosan hordozható szivattyúkkal és mobilgátakkal védik a várost.

Talán mégsem baj, ha az ember néha hatvanöttel halad ott, ahol kilencvennel is lehetne. Sokszor azt érzem, hogy amikor tudatosan lelassítok, valójában nem kevesebb történik velem, hanem éppen ellenkezőleg: többet látok, többet fogadok be, és többet is tanulok abból, ami körülvesz. A rohanás könnyen elhiteti velünk, hogy gyorsabban haladunk, mert több dolgot intézünk el, miközben talán éppen azok a részletek maradnak észrevétlenek, amelyek igazán emlékezetessé és értékessé teszik az utat.

A fotózás erre újra és újra megtanít: idő kell ahhoz, hogy a ködből előtűnjön egy fahíd, megváltozzon a fény, vagy egyszerűen csak megmutassa magát a táj. Kostanjevica na Krki városát látva újból megéltem ezt az apró emlékeztetőt: néha éppen akkor jutunk messzebbre, amikor egy kicsit lassítunk. Lehet egyáltalán túl lassan haladni, ha közben többet veszünk észre a világból? |

Kostanjevica na Krki | gyaloghíd

Kostanjevica na Krki | északi híd

Túl lassan

Vörös bolygó