Évmilliók sötétségben
Talán ilyen lehetett a születés előtt. Nem kellett becsuknom a szemem ahhoz, hogy érezzem az összes rezonanciától megfosztott csendet. Váratlan volt a sötétség közelsége. Nem volt ijesztő és hideg, nem volt idegen és üres.
Sajnos sokan félreértelmezik és tévesen társítanak a sötétséghez negatív jellemet. Meleg légáramlat csapódott az arcomba, a hang, amelyet csapatunk az utolsó lámpa kialudtával igyekezett elfojtani, mintha fél méterről verődött volna vissza. Pedig egy hatalmas csarnok közepén álltunk. Valahol a Föld gyomrában.
Az összes fényforrást megszüntetve néztünk szembe az igazi sötétséggel, amelyet igazából csak idelent tapasztalhat meg az ember. Egy koromsötétnek mondott éjszakában is dereng valami fény a lenti sötétséghez képest. Több órája voltunk úton, egy olyan szakaszon ereszkedtünk lefelé, amelyet nem sokan járnak végig. Alaposan figyeltünk egymásra, a nehezen járható, sáros és csúszós talaj egyáltalán nem volt kiépítve, nemhogy kivilágítva. Aztán egy hosszabb pihenőnél kipróbáltuk, hogy milyen is a tökéletes feketeség. Az érzékszerveket megtévesztette a nagy sötétség beállta, hirtelen megszűnt létezni a távolság. Már csak az utolsó kép volt előttem, hogy körülöttem ott állnak mások is. A szem mintha egy láthatatlan érzékszervnek adta volna át funkcióit. Mondhatni, minden porcikám fényt vesztett és sötétség itatott át. Ismerős hely volt a benti világom, a saját templomom.
Várnom kellett, mire egy kicsit lenyugszom és már nem kapaszkodom annyira a gondolatok kuszán kavargó halmazába. Felemeltem a kezemet, de nem is voltam benne biztos, hogy valóban megmozdultam. Elgondolkoztál-e már valaha azon, hogy hol lehettél évmilliókkal ezelőtt? Az itt tornyosuló cseppkövek 2 millió évesek, az első emberek pedig 6-7000 éve jutottak ide le. Azóta nem sokat változott a barlang. A természet nem siet sehova. Mintha tudná, hogy rengeteg ideje van kibontakozni. Neki elég egy-egy vízcsepp, hogy méteres cseppköveket emeljen a magasba.
Amikor újra fellobbantak lámpáink és ismét útra keltünk, a sötétségben megbúvó kreatúrák életre keltek. Lomhán húzták árnyaikat maguk mögött, csillogásuk egy képzeletbeli égboltot húzott fejünk fölé. Néhányan hátramaradtunk, az előttünk haladó csapat nagy részét pár másodperc alatt elnyelte a sötétség. Lassan haladtunk előre az újabb és újabb, megnyíló járatokon, amelyek aztán mögöttünk hirtelen omlottak össze a sötétség terhe alatt. Talán ilyen lehetett a születés előtt. Utunkat mindig is fény övezte. |
Written and Photographed by Peter Nemeth.
Peter Nemeth is a Budapest-based photographer, writer, and visual storyteller working across portrait, editorial, documentary, travel, and landscape photography. Bringing together photography and writing developed over more than two decades, his work combines authentic moments, natural environments, and first-hand travel experiences.
About Peter→
