Az öreg halász és a tenger
A Barba Ive orra méltóságteljesen célozta meg a felhőket. Már-már azt hittem, hogy valóban a levegőbe emelkedik a hullámtörő, de aztán az utolsó pillanatban kecsesen előrenyúlva zuhant vissza a mélykék tengerbe.
Az oldalra tolt hullámokat megfordította a szél, és a szétporladó sós víz zuhanyként terült szét a hajó orrán. Minden egyes alkalommal, az erős vízpermet az arcomba csapódott, gépemet magam felé fordítva védtem az objektívet. Nem volt már kedvem törölgetni a lencsét, de annak ellenére, hogy kezdtem lassan elázni, a már megszokott öröm járt át. Úton voltunk ismét az ismeretlen felé.
Hajónkon egy fiatal kapitány szolgált, magasított székében, lábát betámasztva a kormánykerékbe, fejét leszegve zavartalanul SMS-ezett. Semmi baj, gondoltam magamban, messzire ellátok, majd én figyelem az utat, vagyis az előttünk elterülő, méteres hullámoktól szétdarabolt tengert. A srácban mégis éreztem az öreg rókát, hiszen mikor utunkba került egy-egy nagyobb vitorlás vagy turistahajó, mire hátranéztem, hogy jelezzek az előttünk lévő „akadályról”, a kapitány szeme már a tengeren volt. De hamar csalódnom kellett, mikor csak úgy szabadon hagyta a kormányt, és a fülke sarkában a hajókürtön csimpaszkodott. Az egyszerűbb megoldást választotta, nem akart kikerülni semmit és senkit. A hajókürt éles hangja mindenkit megrémisztett, aki a környéken hajózott. Ilyen stílusban haladtunk a Kornati-szigetek felé, párszor majdnem magunk alá passzírozva a kisebb hajókat.
Ameddig csak tehettem, egyensúlyoztam a fedélzeten. Lábaimat a hajótesthez szegeztem, és játszadoztam, hogy hogyan tudom felvenni a hullámok ritmusát, és meddig bírom ki kapaszkodás nélkül. Nem számítottam rá, hogy ezek a hullámok képesek voltak megemelni az egykoron halászhajóként szolgáló acélmonstrumot. Még azt is többször lehetett érezni, hogy a hajó a mélyben megremeg. Az öreg halász nem véletlenül figyelmeztetett, hogy a tenger erejét nem szabad lebecsülni. Vállam fölött hátrapillantva figyeltem a szárazföldet, a lassan távolodó, felhőkbe vesző Velebit hegységet és a lábainál meghúzódó kis falvakat. Emlékszem, mikor ott ültem az öreg halász mellett.
Figyeltem hálószövés közben. A kis utcákon a jellegzetes tengeri levegőt átjárta az édeskömény, a kakukkfű és az olajfaligetek illata. A halászok szerény hajlékai már dobták le a vakolatot, de a napsütésben a kisebb imahelyekkel egyetemben ragyogtak a kék égbolt alatt. Az öreg halász ritkán pillantott fel, de amikor ezt megtette, mondott pár dolgot. Legfőképpen a tengerről: hogy egy közönséges hullám körülbelül hatvanezer kilopond, vagyis ugyanennyi kilogramm nyomással nehezedik egy négyzetméterre. Ha a hajónk stabilan rögzítve lett volna, a víz az acélfalakat képes lett volna meghajlítani. Egy nagyobb vihar esetén pedig összeroppantani azt. Komolyságát mindig egy gyermeki nevetéssel tetézte.
Aztán mondott olyanokat is, hogy a tenger hirtelen változhat, és a legkülönfélébb arcát képes megmutatni. A tenger lélegzik és él, természete pedig olyan, mint az emberé. Lehetetlenség megváltoztatni, és a szél korbácsolta időkben mutatja meg igazán, mi rejlik a mélyben. Ekkor egy pillanatra abbahagyta a mondókáját, és a szívére mutatott. Aztán hosszúakat hallgatott, bár lehetett érezni, hogy folyamatosan jártak gondolatai. A hálószövésre már nem is kellett nagyon figyelnie, hiszen egész életében volt ideje kellőképpen begyakorolnia a számomra érthetetlen szövési technikát. Látta rajtam, hogy fürkészem a kézmozdulatait. De ő csak nevetett. Akár hálót szőtt, akár tintahalat vagy kagylót pucolt, még amikor a pipájára gyújtott, akkor is nevetett. Mint ahogyan mi is annak idején, gyerekkorunkban.
A gyerekkor éveiben mindig sütött a Nap. Minden reggeli ébredéskor mosollyal ébredtem. Hosszabbak voltak a nappalok, örömteli ricsajjal éltünk meg minden pillanatot, eltörpülve a világ csodái láttán. Gondtalan idők voltak, az idő nem préselt minket semerre. Zsírkrétával lakóházakat rajzoltam az újonnan festett szoba falaira, mikor pedig felkerült az új tapéta, büszkén téptem le azt onnét, kijelentve, hogy kicsomagolom a lakást. Minden magától értetődő volt, határtalan, tiszta és örök. Ezek voltak a legfontosabb évek, a legelsők. Az útikönyvekben grafitceruzával színeztem ki az Amazonas mentén futó úthálózatot, hogy majd ha felnövök, mindet be fogom járni. A tiszta erőből plafonra dobott körte pedig csillagformában, titkos térképként rajzolta meg számomra a térbeli univerzumot. Futva rontottunk ki a szabad levegőre, estig haza sem mentünk, csak éppen egy finom ebédre.
Senki sem emlékszik, hogy mikor kezdődött minden. De mégis marad az emberben egy érzés, egy darabka emlék, hogy mintha már nem először éltük volna meg mindezt. Ezt érzed akkor is, mikor először terülnek szét lábaidnál a hullámok. Pedig a tengert gyerekkorunkban nem láttuk, és el se tudtuk képzelni, hogy milyen is lehet. De amikor elkap egy hullám, ráébredsz, hogy mindig is ismerted a természetét, az ízét, az erejét. Évmilliókra nyúlsz vissza a fejedben, hogy mikor is gyülekeztek az első felhők az égen, és mikor hullottak a mélybe az első esőcseppek. Hogy mikor támadt az első vihar és mikor korbácsolta fel az erős szél az ősóceánokat, magasba emelkedő hullámokat szítva. Talán már a kezdeteknél ott voltunk és mindig is léteztünk. A tenger most tudója szárnyaló elmélkedésemnek, figyeltem minden megnyilvánulását, éreztem minden szavát, ahogy nekicsapódik hajónk oldalának. A tenger sohasem adja fel, gondolatai a felszínre törve fodrozódnak a part felé. Kivétel nélkül egytől egyig célba érnek. Kicsit előrébb húzódtam a hajóorrba, esélyt adva egy nagyobb vízpermetnek. Mintha egy rendelést leadtam volna, a válasz azonnal megérkezett. A kellemesen hűvös tengervíz teljesen beterített. Akaratlanul tört ki belőlem a nevetés. Minden határtalan, tiszta és örök. |
