Merülés az ismeretlenbe
Roppan a reggel, és már ugrásra készen, ahogy az ablakban megjelent az első fény. Szapora lépteim ösztönösen törtek utat a sűrű, magas fűben, a parton emelkedő meredek ösvény a felhőket célozta meg. A szállodákból kisereglett kora reggeli takarítószemélyzet hosszan nézett utánam, csodálkozva figyeltek a tegnap éjjeli viharban megtépázott fa maradványai fölött görnyedve, hogy merre is veszem az utam.
Most leginkább hagytam, hogy csak vigyenek a lábaim. Nem volt konkrét célom, hogy merre is menjek. Magam mögött hagyva a kabócáktól harsogó száraz részt, a sziklákon ereszkedve lefelé már előttem hullámzott a végtelen tenger.
Vízicipőm eleinte jól tartotta a lábamat a sziklákon, de ahogy rendszerint eláztattam és megcsúszott benne a talpam, egy erősebb felszisszenés társaságában hosszan felszakadt a puhább bőr, és kegyesen mart lábamba a sós víz. Csak részben volt jó döntés a nagy melegben felhúznom kétéltű cipőmet, de csak így juthattam el olyan eldugott partszakaszokra, ahol a víz és a szárazföld meredek barátságban ért össze. Alig vártam, hogy leérve a partot érő hullámokban megtorpanjak és lehűljek egy kicsit.
A nagy forróságban rendszeresen lementem a vízhez, utána pedig megint felkapaszkodtam a magasabb domboldalra. Aztán mikor ismét megláttam valamit, lefelé indultam, a hűs tengerig meg se álltam. Csak így lehetett elviselni a nagy meleget, és amíg hűtöttem magamat, kémleltem a végtelenbe nyúló strandokat, ahogy birtokba veszik az emberek. Szertartásszerűen megterítettek a parton, elnyújtott perceket töltöttek azzal, hogy a magukkal hozott strandkellékeket gondosan elhelyezzék a durva sziklákon. Ez már önmagában a merülésre való felkészülés volt.
Egy fejessel aztán én is magam mögött hagytam a horizontot, jó volt a hideg tengerben alámerülni. A kiegyenlítésre már nem nagyon kellett figyelnem, leérve a fenékre finoman emeltem fel egy tengeri sün vázát, nehogy összeroppanjon a kezemben. Hét-nyolc méter mélyen lehettem és egy kíváncsiskodó halraj tovább is csalogatott volna, de nem mertem mélyebbre úszni, mert odébb a tengerfenék hirtelen meredek falként eltűnt a mélyben. A lenti sötétségben egy fekete búvárruhás alak kezdett halványodni, hosszú uszonyával erőteljesen tolta le magát a messzeségbe. Palack egyáltalán nem volt a hátán, de arra nem is volt szüksége.
Az emberi kíváncsiság határtalan, és sokszor saját életét kockáztatva teszi meg az újabb és újabb felfedezésekhez vezető lépéseket. Mert még mindig sok a megválaszolatlan kérdés. Az ember nem emlékszik a születésére, nem emlékszik, honnan jött, nem lett elmondva neki, hogy milyen okkal jött e világra. Mégis az ismeretlen tájakon minden pillanatban vezetve van. Egy láthatatlan erő fogja a kezét, életben tartja, és élteti. Még a víz alatt is, mikor hosszabb időre visszatartja a lélegzetét.
Az első dokumentált szabadtüdős merülés 1911 júniusában történt az Égei-tengeren, Karpathos partjainál. Az olasz flotta hajói a Pigadia-öbölben horgonyoztak, mikor egy nagy erejű vihar következtében a Regina Margherita nevű zászlóshajó horgonya elveszett a 75 méteres mélységben. A búvárok nem jártak sikerrel, ezért környékbéli szivacshalászokat hozattak a hajó fedélzetére. Köztük volt az a 35 éves Jorgos Haggi Statti, aki azt állította, hogy 100 méterre is le tud menni, levegőjét pedig akár hét percig képes visszatartani. A merülés előtt az orvosok megvizsgálták Jorgost, akit rossz egészségi állapota miatt nem engedtek merülni. De Jorgos ennél sokkal makacsabb volt, aznap még háromszor merült 77 méterre, és a horgonyt előkerítette.
A versenyszerű mélymerülés korszaka akkor kezdődött, amikor 1949-ben a magyar származású Raimondo Bucher 30 méteres merülést hajtott végre Nápoly partjainál. Ekkor lépett színre az Ennio Falco–Alberto Novelli páros, akikkel Bucher versengve tornászta fel a mélységi rekordokat. Ebben az időszakban jelent meg a már 16 évesen 30 métereket merülő Enzo Maiorca, akit Luc Besson, „A Nagy Kékség” (The Big Blue) című filmjéből Enzo Molinari néven ismerhettünk meg. 1965-ben mindenkit túlszárnyalva Acirealében 54 métert merült. Az orvosi vizsgálatok eredményei miatt sokan óva intették, hogy hagyjon fel a merüléssel, mert ezt a csúcsot úgysem lesz képes senki túlszárnyalni. Pár hónap sem telt bele, Enzo, a rádióból döbbenten értesült arról, hogy egy polinéz búvár 59 méternél és egy Bahamákon élő francia, bizonyos Jacques Mayol 60 méternél tart. A nagy rivalizálás azonnal megkezdődött.
A fiziológusok aggodalmai miatt és a balesetek elkerülése végett a szabadtüdős merülési rekordkísérletek a meglehetősen ködös „alkalmazott tudományos kísérletek” megjelölést kapták. A visszatartott levegővel merülők már olyan mélységben jártak, ahol már rég meg kellett volna halniuk. Mint ismeretes, az oxigén hiányában az emberi agy megközelítőleg öt perc elteltével maradandó, tartós károsodást szenved. Nem is gondolnánk, hogy az ötperces teljesítmény ma már nem számít kiugró eredménynek: erre csak a tökéletesen relaxált és ellazult búvárok képesek. Ahogy a magasabb hegyekben, ugyanúgy a víz alatt is képes valamilyen szinten akklimatizálódni a szervezet a lenti körülményekhez.
A többnapi merülés után nemcsak a mozdulataim lettek kifinomultabbak, hanem a reakciók és a reflexek is, valamint a levegő-visszatartás intervalluma meghosszabbodott. Valójában a szervezet még ennél is érdekesebb dolgokat képes produkálni. Az emberi test 70%-át víz alkotja, így a testet felépítő sejtek gyakorlatilag összenyomhatatlanok. Azonban más a helyzet a testüregekkel. A tüdőt, a fület és az arcon lévő maszkot a külső nyomásnak megfelelő levegővel kell kitölteni ahhoz, hogy merülés közben ne történjen a szervekben sérülés. A nyomás növekedésével a végtagokból a vér az agy felé áramlik a megfelelő oxigénellátást biztosítva, a tüdő pedig lassan a felszíni térfogatának akár tizenegyed részére is zsugorodhat. Eközben nyomás hatására a mellkas és az ököl nagyságú tüdő közötti tér fokozatosan megtelik a tüdőerek falán keresztül beszivárgó vérplazmával. Ez a véráttétel (bloodshift) jelensége, ami meggátolja a tüdőfalak beomlását.
Egyedül sosem szabad merülni, a merülő pároknak pedig megközelítően egyenlő tudással kell rendelkezniük. A felszínre való úszás a legkritikusabb rész, ugyanis a nyomáscsökkenés hatására a tüdő visszatágulása szivattyúként kiszívja a szövetekben felhalmozódott maradék oxigént is. Ennek következtében a testen egy apró rángás futhat végig, és a búvár elájulhat még a felszín elérése előtt. Ilyenkor jön a mentőbúvár, aki, letépve a maszkot, az illető szájába fúj. Sokszor az is segít, mikor az arcot levegő éri, ilyenkor beindulhat a légzés. Ezt a jelenséget sekélyvízi ájulásnak (Shallow Water Blackout) nevezik. Előfordulhat az is, hogy ájulás nélkül, de csillagokat látva, rángásokkal érkezik valaki a felszínre. Ezt a jelenséget a merülők maguk között „szambának” hívják.
Elengedhetetlen a test lehetőségeire való összpontosítás. Ezért is nagyon fontos a hármas légzés elsajátítása, melynek az a lényege, hogy először az alhasi részt töltik meg levegővel, aztán a tüdő alsó részét és végül a tüdőcsúcsi területet, amivel a tüdőtérfogatot szinte teljesen ki tudják használni, átszellőztetve azt. Ezenkívül a profik a karpingolást, egy erőltetett technikát is alkalmaznak. Kihasználva a tüdőszövetek rugalmasságát, egy speciális technikával letolják a tüdőbe a levegőt. A negatív merülés pedig kezdőknek egyáltalán nem ajánlott. Teljesen kifújt levegővel, lábbal előre merülnek 5–10 méter mélységbe, így olyan nyomást tudnak előidézni, ami körülbelül 60–80 méter mélységnek felel meg.
Szeretem a tengert. Mikor körülölel ez a fajta csend, lehetőségem van a testem ellazítása mellett belül is ellazulni. Ilyenkor vagyok képes igazán saját magamat látni, hogy meddig is jutottam el az életben. Egy automatizált benső hang összegez mindent, hogy melyek azok a dolgok, amiket önszántamból léptem meg, illetve mi az, amit őszintén csak úgy a szívembe engedtem, és hagytam a dolgokat megtörténni. Nem kell töretlenül ostromolni a csúcsokat. Viszont sok minden rajtunk múlik, négy fal között nem lesz felfedezés. Lassan úsztam felfelé, óvatosan szorítva kezemben egy tengeri sün vázat. A felszínre érve a friss tengeri levegő hamar átjárta tüdőmet, egy-két légzőgyakorlat elvégzése után már alig vártam a következő merülést. |
