Velencei látomás
Lomhán lökte el magát a vaporetto az átforrósodott betonkikötőből. Ahogy morgott a hajómotor, rossz érzések jöttek fel bennem, két éve már, hogy a színes karnevált a tengerbe mosta a vihar. Ugyanaz a motorhang, mint amikor a hajók alig tudtak kikötni, hogy mentsék az embereket Velencéből.
De most a város nyugodt látványa valahogy feledtette a rossz élményeket. És végre láthattam a várost a karnevál nélkül. Fontos ezt megjegyezni, mert a hatalmas tömegtől valóban nem férsz oda a csodás épületekhez. A bőröndöket szállító hajók zűrzavarában megannyi utazó boldog mosolya villant a város bejáratánál. Az impozáns épületekre koncentráltam, és ahogy egyre jobban elvesztem a város falai közt, valami rendszerint elkedvetlenített. Mit tesz velem ez a város? Minden erőfeszítésem ellenére a csatornák falain lelkem egyes darabjai csapódtak szét.
Tudom, hogy a léleknek időnként meg kell halnia, hogy ismét élni tudjon. El kellett engednem minden rosszat, amit már nem tudtam tovább magamban tartani. A hit és a remény még azért ott lengedezett szüntelenül körülöttem, zilált lelkemet viszont nehezen töltötték újra. A hajók nagy nyugalommal tolták szét a szeles Velence előtt fodrozódó tengert. Éreztem, hogy alámerülök, a hajók oldalán haladó gyorsabb hullámok látványa kezdett magukkal rántani, és egy-egy szeletet vágtak le belőlem. Kezdtem elfogyni, és pánikba esni.
Sok dolog megtalál minket az életben, figyelemterelő csapdák között bukdácsolunk, de mégis marad egy halvány emlék a leglényegesebb érzésről. Mélyre húz a tenger, átmossa ismét lényemet, törölve még azt is, ami megmaradt bennem. Elengedek mindent, nincs másra erőm, a város hangjait sem vagyok képes magamhoz engedni. Utoljára egy közeli csatornából a legőszintébb hangszer, egy zongora dallama ért el hozzám. Velence pompája lassan tárulkozott előttem, közben meg mintha magamra maradtam volna. Lehet, hogy valamit rosszul csináltam, nem figyeltem jobban az intő jelekre. A könnyeimet sem kellett nyelnem már, az összes a tenger vizébe tért vissza.
Mikor a felszín alá kerülsz, igaz lényed előbújik rejtekéből, és bemutatkozik csendesen vagy éppen mint egy megvadult fogoly, harcol az első levegővételért. Engedem, hogy a mélyre sodródjak, hogy felfedezzenek. És ha darabjaira is tép a tenger, valahol elpusztíthatatlan maradok. Nem szabad az árral küzdenem, a hitemet mindig is fogom uralni és kormányozni. Hű maradok önmagamhoz, éber. Így maradhat csak biztonságos a hajó.
Csak ez maradt már nekem. Nem érzem már a testem. Kortalanul állok, üvegtestet öltve, a város rajzolata megtörik bennem. Fiatalság és öregség, megannyi megélt élet. Csak lebegek a sodródó árban, egyre gyorsabb iramban tol engem a messzeségbe, le a mélybe, megforgatva. Kék színekben mosódik össze előttem a hang, mely továbbra is beszél hozzám a feketedő sötétségben.
Szemem sarkában a gyertyaláng megremegett. Éreztem, hogy a szoba megtelik az ablakon beszűrődő kék, láthatatlan fénnyel. Halászhajómat még az utolsó fényeknél kötöttem ki, miután a környező szigeteken felállított lazarettókba szállítottam orvosságot a szenvedőknek. Addig nem halászhatok, amíg a járvány el nem vonult. A várost elhagyó naplemente után még arra is maradt időm, hogy rendbe rakjam a koszlepte fedélzetet. Tépett ruháim most a sarokban álló széken hevertek, gondosan összehajtogatva. A szobában volt még valaki. Felülni sem volt már időm az ágyban, mozdulatai gyorsan jutottak el a fülemhez. A sötétség falából kilépve mellettem foglalt helyet. Fehér ruhája finoman feszült vonalain. Nyugalom telepedett rám. Olyannyira, hogy nem jutott most el hozzám semmi, csak az Ő jelenléte. Nézett engem folyamatosan, kezeit lágyan fonta össze ölében. Sokáig szólni sem bírtam, hosszan néztem Őt. Ébenfekete haja ragyogott, oldalról kicsit belelógott a jelentéktelen fény ellenére fénylő szemébe. Figyelt engem, ahogy eddig még senki más. Bármikor rápillantottam, visszamosolygott. Hirtelen égni kezdett a szemem. Akárhányszor megéltem álmomban ezt a pillanatot, nem bírtam nyitva tartani a szememet. De Ő most itt van, eljött, ez itt a valóság. Annak kell lennie. Nem, ez most nem álom.
Az ágy melletti kis asztalkáról fából készült tálat nyújtott felém és rám parancsolt, hogy vigyek vizet a szemembe. A hűsítő, mint a magas hegyi patak, kényelmesen cammogott le tenyeremben. Sietve kezdtem el mosni szemeimet, a jéghideg érzés szurkálva áramlott égő szemhéjaim közé. Aztán hozzám szólt:
– Ne türelmetlenkedj, lassan lötyköld az arcodba a vizet! Ha alaposan kimosod a szemedet, fogsz látni ismét rendesen. – Finoman rám fújt, hogy leszárítsa arcomról a vízcseppeket. Végigsimítottam arcát. Bőre puha volt, és selymes. Meglepődött, szemei elkeskenyedtek, aztán lassan tenyerembe engedte magát. Szégyenlősen fordult el egy pillanatra, de aztán hamar visszatért hozzám.
– Miért nézel így rám? – kérdezte zavarában.
– Mert gyönyörű vagy! – feleltem szemébe feledkezve.
Ilyenkor csak lesütötte szemeit és hosszú ideig hallgatott. De amikor megszólalt újból, hangját reggelig is el tudtam volna hallgatni. Kiérződött egész lényéből a megfontoltság és a magabiztosság. Sok mindent megélhetett már. Vajon mennyi égi háborút láthatott már? Az álmaimban sokszor jött már el, mintha az ágyam végére ült volna, és onnan nyugtatott meg jelenlétével, ami nemcsak nyugalom volt, hanem teljes megtisztulás és béke az éj leple alatt. Mindig átölelt. Arcát nem mindig láthattam, többnyire csak érezhettem, hogy hihetetlenül szép.
Nem kellett megszólalnom, látott mindent a szememben. Követve gondolataimat közelebb hajolt és odabújt hozzám. Engedte, hogy átöleljem. Minden apró mozdulat olyan természetesen követte egymást, mintha minden egyes megnyilvánulásunk régről be lett volna égve lelkünk mélyére. Bizonyosságok regimentje árasztott el, kapuk nyíltak meg bennem, ahogy néztem őt. Kezemet maga felé húzva saját kezébe fektette, és mint akik a kezüket méregetik, feltartottuk a magasba. Aztán az ujjak szépen egymásba fonódtak. Szeme most erősebben kezdett fényleni. Homlokunkat összeérintve feküdtünk, lecsukott szemmel együtt lélegeztünk. Nem kellett már a nyitott szem, belülről mindent lehetett „látni”. Aztán finoman a tenyerembe fordult és belecsókolt.
– Engedd, hogy szeresselek – súgtam halkan fülébe.
Megcsókoltam arcát, és ahogy egy könnycsepp hullott ki szememből, egy könnycsepp hagyta el az ő szemét is. A két csepp valahol összeért. A hajnali órákig így pihentünk egymás karjaiban. A város kezdte visszanyerni reggeli aranyhomokszínét.
– Lassan indulnom kell – mondta halkan. Az ágy szélére húzta magát, felállt és ruháját kezdte igazgatni.
– Mikor láthatlak megint? – kérdeztem.
Nem válaszolt, csak haját eltűrte, válla mögött még egyszer visszanézett. Mintha várta volna, hogy odalépjek hozzá. Hátulról öleltem át, olyan finoman és lassan húztam magamhoz, hogy a szeme ismét lecsukódott, és átadta magát a pillanatnak. Testünk teljesen összeért, kezem ismét kezébe fonódott erősen. Nem engedte el.
A látomásomat egy olasz rendőrhajó vágta keresztbe. Nem tudtam eldönteni, hogy a látomástól, vagy a part melletti lámpaoszlopnak támaszkodva hűltem ki egy kicsit. De lehet, hogy csak a halványuló délutáni fények miatt fáztam át. Az első lámpások már pislákoltak a városban, ahogy az utolsó kisebb vaporetto is elhagyta a kikötőt. A kezem megfeszült a gép markolatán, semmibe révedő arcomon szín és árny járta heves táncát.
Vajon mennyi hitem maradt? Mindig a legnehezebb helyzetekben vagyunk képesek a legtöbbet remélni. Még akkor is küzdünk, amikor elvettek tőlünk majdnem mindent. Sokszor nem értjük, miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak, de mégis rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a dolgokat. Vajon az embernek van-e hatalma ehhez? Élhetünk-e igazán a szabad akarattal? Az élet talán nem annyira bonyolult, csak kitartónak kell maradni, és mindig törekedni a magasztos dolgok felé. Sokan eltakarnak magukból részeket, nem merik megmutatni saját magukat a világnak. Nem mernek boldogok lenni. Az egyes lépések valahogy a nem éppen kellemes élményekkel párosulnak. És legfőképpen félnek attól, hogy mit mond a másik ember. Közben meg az a másik illető is ugyanebben az állapotban szenved. Nem éppen a megfelelő visszajelzésre figyelünk. Azt hiszik, hogy amit a másik ember elbírál felettük, az úgyis van. Fel kell tárni azt a tiszta információt, ami mozgásba hozza a lelket. Egy dologhoz biztosan van jogunk. Szeretni szívvel, lélekkel és belátással. És ez képes falakat lerombolni. És az égre tekintve győzedelmeskedni mindenek felett. Itt vagyok hát, Velence, a tiéd vagyok. Itt vagyok ismét, itt vagyok. |
