A húgyszag sehogy sem akart szűnni. Bármerre jártam Róma utcáin, az orrfacsaró bűz mindig éreztette magát. Talán az aranytól fénylő független városállamban, a Vatikánban felejthettem el egy kis időre a kellemetlen szagot.

Az őr azonnal tárta szélesre az ajtót és már engedett is be a keresztény világ negyedik legnagyobb templomába. De még egyszer odabökte nekem, hogy bent csak imádkozni szabad, a fotózást felejtsem el.

Szemem sarkában a gyertyaláng megremegett. Éreztem, hogy a szoba megtelik az ablakon beszűrődő kék, láthatatlan fénnyel. Halászhajómat még az utolsó fényeknél kötöttem ki, miután a környező szigeteken felállított lazarettókba szállítottam orvosságot a szenvedőknek. Addig nem halászhatok, amíg a járvány el nem vonult.

A sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat és üvöltötték, hogy “mindenki vissza”. Roppanásig feszült a helyzet, a part legszélén álló embereket beterítették a kisebb hullámok.