A háromfejű Isten birodalmában
Nem bírtam tovább lépni és megtorpantam. Zsákomat lassan eresztettem le hátamról magam mellé, aztán óvatosan nekidőltem a hideg sziklafalnak. Fél szemmel még láttam, hogy a többiek kicsit feljebb álltak meg. Jólesett az enyhe szellő, vizes pólóm hamar száradt a nagy melegben. Próbáltam elkergetni a negatív gondolatokat és mentálisan a józan ész határán maradni. Valami nem stimmelt.
Lábamból sokadszorra szállt el az erő, a megtett szakaszok egyre nehezebbé váltak. Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre kilátástalanabb az egész. Csak azokat a kisebb útszakaszokat vagyunk képesek látni, amelyek 10 vagy 20 méteren át kanyarognak előttünk, a többit a hegyek meredek falai magukba rejtik. A csend kísérteties idefent, a sziklafalakon fémtáblák jelzik, hogy ezen a szakaszon éppen ki távozott az élők sorából. Valahonnan energiát kell nyernem, különben ennek nem lesz jó vége. Ennek nem így kellene működnie. A Himalájában hasonló utak voltak, de itt minden más. Az apró törmeléktől szétfolyik az út. Lassan előrehajoltam, térdemre támaszkodtam, hosszú percekig a sziklák porától fehéredő cipőm orrát bámultam. A teljes elkeseredésben valami pozitívumot igyekeztem felkutatni magamban.
A hátam mögül valaki a tarkómra tette a kezét. Ismerős kéz volt, emlékszem, nepáli guide-om, Tika szokott így viccelődni, aki most a semmiből előtűnve szintén a lábamat vette szemügyre. Miután kezével elengedte a nyakamat, elém állt és katonásan kihúzta magát:
– Mindegy, hogy milyen körülmények között teszi meg az ember a lépéseket – törte meg a csendet. Nem nézett a szemembe, csak a környező hegyeket figyelte. Kiéreztem hangjából, hogy várja reakciómat.
– Hogy mondtad, Tika? – próbáltam visszaidézni előbbi szavait. Csak egy hosszabb idő után szólalt meg.
– Mit gondolsz Khamal, mi az az egy dolog, ami számít, ha hegyen, vízen vagy bármin is átkelünk? Mi viszi át az embert egy távolabbi pontra, mi az az egy, ami közös mindenben, ami egész életünkben végigkísér? – felerősödő hangja türelmetlenséget sugallt. Nem tudtam elképzelni, hogy most oktatni akar, vagy mi a fene.
– Muszáj ezt most Tika? Nagyon kimerültem! – Észrevette rajtam, hogy egy kicsit komolytalanul veszem a témát.
Hirtelen mindkét kezével megfogta pólómat és teljes erőből megrázott. Megrémülve tántorogtam a keskeny úton, végül a kis ember erős kezei rántottak teljesen talpra.
– Mi az az egy dolog, ami számít, ha hegyen, vízen vagy bárhol is kelünk át? – most már teljesen kirajzolódtak korábbi szavai, hirtelen jelent meg előttem a válasz.
– Az út, Tika! Az út! Csak engedj már el! – mélyen a szemébe néztem, mosolya hamar lelohadt nagy orra alatt, és eleresztve egy nagyot legyintett felém.
– Nem, Khamal, nem az út. Gondolkozz egy kicsit, nem olyan nehéz a válasz. Mi visz előre azon az úton? Mire van ehhez szükséged?
– Hát lássuk csak, hitre, akaratra, kitartásra, erőnlétre…
– Elég! – harsant fel keményen. – Egyáltalán nem gondolkozol, nem akarok ezekről többet hallani! Figyelj ide Khamal, mi visz téged az úton?
– A lábaim – válaszoltam vállrándítva.
– Így van! Nem is olyan nehéz, ugye? És mit tesznek a lábaid?
– Hát… lépnek. – Ahogy kimondtam, fejemben minden kitisztult. – Tudom, hogy mit akarsz mondani, Tika. Néhányunknak újra meg kell tanulni járni.
Nem szólt, lassan elmosolyodott, kezét vállamra tette, jó erősen meg is szorongatta.
– Gyaloglás közben figyeld meg, hogyan teszed a lábadat, hogyan érinti talpad a talajt, milyen érzés, ahogy a testsúlyod ránehezedik a térdedre, bokádra. Figyeld meg külön a bal, majd a jobb lábadat, aztán együtt figyeld őket. Miközben a lábadra koncentrálsz, nem kell több mint pár másodperc, máris összerendeződik járásod, elkezded érezni, hogy jársz. El fogsz csodálkozni, hogy mennyire nem is figyelted ezidáig a járásodat. A következő pillanatban már áramlik is az energia a lábadba, aztán a test felső részeibe, ugyanis koncentrált mozgással energia nyerhető a környezetből. Mit gondolsz, miért fáradnak el sokan egy kis gyaloglástól?
– Mert mihelyst elkezdenek sétálni, már azonnal mást akarnak csinálni.
– Igen, mert nem odafigyelnek, ahová kellene. Gondolataik mindig máshol kószálnak, több energiát veszítenek ezzel, és ráfogják a sétára, hogy ők mennyire elfáradtak. Ahogy figyeled a lábadat, talpad sokkal biztosabb helyekre fog lépni. A környezeted is fog figyelni téged. Örök kapocs fog majd benneteket összefűzni, elválaszthatatlanok lesztek. Ő vigyázni fog rád, te pedig könnyedén fogsz mozogni az általa adott térben. Vigyázni fog mindazokra az emberekre, akik körültekintően lépnek.
Egy idő után Tika alakja halványulni kezdett, de utolsó tanácsait még élesen hallottam. Azt kívántam, bárcsak maradna velem az út végéig.
– Addig menjetek, míg el nem fogynak a fák és a zöld cserjék, azon a hágón menjetek át, amit a felkelő nap sugarai fényesítenek. Légy éber, Khamal, ez egy háromfejű Isten birodalma, aki az átjárót őrzi. Sose feledd azt, ami már egyszer megfogalmazódott benned! És még valami. Voltál te már sokkal nehezebb helyzetben is.
Az erősödő szél pár könnycseppet penderített ki szememből. A lábaim kezdtek életre kelni, összeszedtem magam, beérve a többieket tovább kapaszkodtunk a meredek falakon. Közben egy mondatot ismételgettem magamban: „Tiszteld a hatalmasok birodalmát. Ha alázatos vagy, hajlékra lelsz a legnagyobb vihar közepette is, de ha ellenszegülsz, saját szorításodból aligha menekülsz.” |
Written and Photographed by Peter Nemeth.
Peter Nemeth is a Budapest-based photographer, writer, and visual storyteller working across portrait, editorial, documentary, travel, and landscape photography. Bringing together photography and writing developed over more than two decades, his work combines authentic moments, natural environments, and first-hand travel experiences.
About Peter→
