Viharos karnevál
A cipőmet nézegettem a kora esti szürkeségben, ahogy átázva, a víz lassan elérte a cipőfűzőket. Már nem tudtam eldönteni, hogy a lábam fázik, vagy csak sima fájdalom hasogatott a talpamban az egész napos gyaloglást érezvén.
Már vagy három órája toporogtam egy helyben, nem tudott senki sehova mozdulni, a hatalmas eső és a szél fogva tartott minket. Velence végleg megadta magát. E békés helyen pillanatok alatt megnyíltak a pokol kapui, egy másik isteni színjáték vette kezdetét. Sok elkeseredett arc vett körül, a vihar olyan hirtelen csapott le a városra, hogy esélye sem volt annak, aki éppen nem volt fedél alatt.
Láttam, hogy páran megkísérelték a kitörést, de másodperceken belül teljesen eláztak, fejvesztve rohantak az esőfüggönybe. Nem gondoltam volna, hogy az összes vízálló felszerelésem előkerül a zsákom mélyéről. Megcsináltam az utolsó képeket, elpakoltam a gépet, és még egyszer ellenőriztem az öltözékemet. A formaság kedvéért én is kinyitottam az esernyőmet, bízva abban, hogy nem úgy végzi majd, mint ahogy a többi, a Szent Márk téren szerteszét. Teljes menetfelszerelésben vártam a megfelelő alkalmat, hogy mikor indulhatok a találkozási pont felé. A kikötőig kellett eljutnom. Körülöttem hangosan szervezték a csoportokat, hogy mindenki el tudja hagyni a várost.
A tervem egyszerű volt: mihelyst csillapodik az égből jövő víz mennyisége, nekivágok. Nem volt nagy a távolság, viszont ekkora viharban pár méter is fájdalmas volt. Vettem egy nagy levegőt, közeledett az én időm. Nem emlékeztem már arra, hogy pontosan mi is történt egész nap, nem emlékeztem a fotókra, az arcokra, a kosztümökre, mert az egész napos eső és a többórás vihar teljesen kifordította a napi eseményeket. Egész nap majdnem csak az esővel küzdöttem, legfőképpen arra figyeltem, hogy a frontlencsén egyetlen vízcsepp sem legyen. Nem tudtam, hogy elég fotót készítettem-e ahhoz, hogy vissza tudjam adni az egész napot, fogalmam sem volt, hogy milyen képek kerültek a memóriakártyákra. Csak ezekre az utolsókra emlékszem, amik a viharról készültek, melyek feledtették az emberrel, hogy ma karnevál volt. Az eső pillanatok alatt képes kizökkenteni az alkotásból. A gép él a kezedben, a fényviszonyok diktálnak, több tucat dologra kell figyelni egyszerre, nemcsak egy kattintásból áll a dolog. Ha pedig a természet a nem éppen barátságos táncát járja, még több erőfeszítés kell ahhoz, hogy képes legyél menni a jó képekért. Bíztam benne, hogy van használható anyag. De most koncentrálnom kellett a hazajutásra.
Az eső csillapodni látszott, kitettem a kezem, hogy pár csepp érje a tenyeremet, és csak annyit mormoltam magamban: „én vagyok a szél, én vagyok a víz”. Kilépve eddigi menedékemből, ütemes lépésekkel indultam utamra. Az első nagyobb széllökés próbált ledönteni a lábamról, de éreztem, hogy nem lesz nagyobb baj, simán célba érek. A kövezeteken megrekedt, sokszor 5–10 cm-es vízen való átgázolás mit sem zavart már, továbbra is kapaszkodtam esernyőmbe, mely állandóan az égnek akart törni. Az elkeseredettség aztán valahogy mégis úrrá lett rajtam, amikor a Sóhajok hídjához értem, már oda sem néztem, tudtam, hogy ott van, de csak mentem tovább. Rohanó emberek kerülgettek, sokszor ernyőink összeakadtak, aztán kisebb rándítással mindig a fejem fölé tudtam igazítani.
Kavargott a fejem, tolultak a gondolatok, de csak haladtam tovább. Már nem létezett a karnevál, nem létezett Velence. A kikötőben szintén kellemetlen látvány fogadott. Bár nem is számítottam jobbra. Ameddig a szem ellátott, egy több ezer esernyős tömeg várakozott, sikolyok és kiabálások közepette tolongtak az emberek, a tengeren pedig a szél korbácsolta hullámok között a hajók igyekeztek kikötni. Teljes volt a káosz. Nem volt más választásom, megcélozva a tömeget, akaratlanul is lökdösődve haladtam a Gabriella Hotel felé, a megbeszélt találkozóhelyre. Rémálom volt a következő pár óra. Az ismerősöket sikerült hamar megtalálnom, a látótávolság csak pár méter lehetett, mert esernyők erdeje vett körül minket. Igyekeztünk továbbra is együtt maradni.
Amire nagyon emlékszem arról az estéről, az az, hogy amikor várakoztunk a hajókra, a sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat, és üvöltötték, hogy „Mindenki vissza!” Roppanásig feszült a helyzet: a part legszélén álló embereket beterítették a nagyobb hullámok, mi pedig kezdtük beljebb fúrni magunkat az emberek közé, hogy távolodjunk a víztől. Azt kívántam, hogy legyen vége, de válaszként pár villám cikázott át az égen. Aztán valahogy nagy nehezen felszállhattunk egy hajóra, a következő pillanatban pedig már kimerülten és vizesen ringatóztam a tengeren, a több száz, magába roskadt utassal. A késői órákban értük el a szárazföldet, már amennyire szárazföldnek lehetett mondani a sok eső miatt.
Az utat hazáig végigaludtam. Mikor felébredtem, Budapesten éppen kelt fel a tiszta kék égen a napkorong. És hogy mi volt a memóriakártyákon? A saját színjátékom… Rajtam nem volt maszk. Látták minden rezdülésemet. De nemcsak a szememet látták, mely most is szorgosan kereste, kutatta a jelentősebb pillanatokat, hanem az egész arcomat. A mosolyomat, komolyságomat, rácsodálkozásomat a világra. A színek kavalkádja maszkban táncolt előttem. Ritkán lehetett látni az álarcok mögött megbúvó szemeket, minden percben más és más „személyiség” ugrott elő a tömegből. Mielőtt elsuhantak volna mellettem, finoman megragadtam karjukat, hogy tudomást szerezzenek jelenlétemről. Verbális kapcsolatról szó sem lehetett a nagy hangzavar miatt, aki értett angolul, azok a számról olvasták a szavakat. És sokszor elég volt csak egy mosoly, máris többen fordultak oda hozzám. A fotók elkészítése után egy „thank you”-t eresztettem el a számról, amire a hölgyek meghajlással, az urak pedig fejbiccentéssel válaszoltak. Forgott velem a karnevál, pezsgett Velence. |
Written and Photographed by Peter Nemeth.
Peter Nemeth is a Budapest-based photographer, writer, and visual storyteller working across portrait, editorial, documentary, travel, and landscape photography. Bringing together photography and writing developed over more than two decades, his work combines authentic moments, natural environments, and first-hand travel experiences.
About Peter→
