Közel-Kelet Velencéje
– Eeehhh? Eeeeehhhhh? – az arab sofőr már sokadszorra nyögte telefonjába ezt az értelmetlen hangot. Rendszeresen hívták, és erre az unott nyerítésre egy idő után már feküdtünk a nevetéstől. Egyik kezében a telefon, másikban a kormány, lába pedig a gázpedálon. Nem sokáig hagyott minket nevetni, mert nekivezette a terepjárót a gyorsan közeledő hatalmas homokdűnének.
Irtózatos erővel csapódott fel az autó orra és kapaszkodott fel velünk a magasba, a motor kényelmesen nyüszített. Ahogy elértük a tetőt, a horizont csak átsuhant a szemünk előtt, és az autó a másik oldalon a mélybe zuhant. A félig leeresztett gumiabroncsok megültek a vörös homokban és csak suhantunk lefelé. A halálfélelem gyorsan eluralkodott az utastérben, mert éreztük, hogy az autó nem bírja tartani az egyensúlyát és felborulunk. De a terepjáró kijátszva a fizikai törvényeket stabil maradt. A kormány rutinosan pörgött a sofőr kezében. Ahogy lejöttünk az egyik homokdűnéről, teljes gázzal igyekeztünk a másikra. A mögöttem ülő svéd lány arcának alapszíne még fehérebb lett, szemét lecsukva halkan beszélt magában. Biztosan imádkozott, mert ő sem volt képes tartani magát a kocsiban, ahogy faltól falig a merevítők után kapkodva repkedünk az erős manőverek közepette. Már amennyire tudtunk repkedni, mert a hétszemélyes terepjáróban nyolcan voltunk bepréselve. Elképzelni sem tudtam, hogy ekkora súllyal hogyan vagyunk képesek fent maradni ezeken a meredek falakon.
Megváltás volt kiszállni egy rövid pihenőre. Az ég fehéren izzott a nagy melegben, a sofőrök szabadjára engedték a felnyitott motorháztetők alól feltörő füstöt. A sivatagi szél szüntelenül hordta a finom homokot a dűnék felszínén. Csak pár centis magasságban kúsztak az érdes részecskék, amelyek aztán gyönyörű fodrokká tapadtak össze. A helyiek szerint hét különböző színű sivatag létezik ezen a vidéken, nemcsak a sárgásszürkés homokszín, hanem a fekete színű homok is megfigyelhető itt. A szél mintha építeni akart volna valamit, mindig újabb érdekességgel próbálta ámulatba ejteni az erre tévedt vándort. A látvány valóban megbabonázza az embert, tökéletes elrendeződés a végtelenségben. A szépséget még a homokba ágyazódott mélyzöld csíkos sártök is próbálta fokozni, de a szépség nem minden. A sártök gyümölcse ugyanis halálos méreg. Jobb, ha éber marad az ember, és azt a vágyát is féken tartja, hogy beszaladjon a messzeségbe, mert csak a legtapasztaltabbak képesek túlélni ezen a vidéken. Ezért is tisztelték az idők kezdete óta a sejket, az arab beduin törzs szellemi vezetőjét, aki mindig képes volt utat mutatni népének.
Sártök
Lábamat már sokadszorra szippantotta be a forró talaj, a cipőmbe beömlő homoktól a szétnyílt lábujjaimat már egyik irányban sem tudtam mozgatni. Vártam, hogy süllyedésem megtorpanjon végre, mert a messzeségben csillogó acél és üveg látványához mozdulatlan akartam maradni. Ez itt Dubaj, Közel-Kelet Velencéje, mely igazán méltó az „űrkikötő” kifejezésre. A város könnyedén nőtt ki a sivatagból, pedig az 1960-as években még csak egy kis beduin település volt itt. A lakosság halászatból, legfőképpen gyöngyhalászatból élt. Rasid sejk 1961-ben kikotortatta az öblöt, így Dubaj a térség legfejlettebb kikötője lett. Aztán ahogy megépült a Port Rashid kikötő, a gazdaság hatalmas fellendülésbe kezdett. Azonban a város nagy léptékű fejlődése az olaj felfedezése során gyorsult fel igazán, bár ebben nagyobb szerepe volt Abu Dzabinak, mivel itt tárták fel az első lelőhelyeket, és a mai napig is ő birtokolja a legnagyobb készletet. Ahogy az Emírségek erősödni kezdtek, úgy döntöttek, hogy összefognak és 1972-ben megalapították az Egyesült Arab Emírségeket, maguk mögött hagyva a korábbi brit fennhatóságot. Az amerikai olajvállalatokat pedig előnyben részesítették. A hét Emírség: Abu Dzabi | Dubaj | Sharjah | Ajman | Fujairah | Ras Al Khaimah | Umm Al Quwain.
Éjjelente csak pár órát aludtam. Erkélyünkről csodás látvány nyílt a Dubaj-Marinára, éjszaka a csillagok helyett a felhőkarcolók fényei néztek be az ablakon. Hajnalban már korán talpon voltam, minden reggeli utam a kedvenc épületemhez, a 80 emeletes és 306 méter magas Infinity-toronyhoz vezetett. Az épület teteje 90 fokkal csavarodik el az aljától. Csak álltam alatta, bámultam felfelé, próbáltam megérteni a sok építészeti csoda mellett ezeket az elcsavarodó emeleteket. A laza, sivatagos területre történő építkezést úgy valósították meg, hogy hatalmas oszlopokat nyomtak le a homokba, azért hogy addig tömítsék, amíg a talaj teljesen szilárd nem lesz. Mint amikor egy üveg rizsbe ceruzákat szúrunk le. Egy idő után annyira tömött lesz az üvegben a rizs, hogy képesek vagyunk az üveget felemelni a ceruzákat megragadva. Ezekre a stabil alapokra húzták fel a felhőkarcolókat.
A város a folyamatos terjeszkedés során az olcsó munkaerőt teljesen kihasználja, az sem meglepő, hogy 24 órában dolgoztatják a munkásokat. Néha elképzelhetetlen, hogy ezeket az égig érő acélmonstrumokat emberi kéz alkotta. A közelben lévő Torch („Fáklya”) nevű hotelben az elmúlt években rendszeresen tűz ütött ki. Ezekben a magas építményekben a tűzjelzők a lehető legérzékenyebbre vannak állítva, amit szerencsénk volt a saját hotelünkön is „tesztelni”. A reggeli tükörtojás kisebb füstje beindította apartmanunk tűzjelzőit, a biztonsági rendszer leküldte az összes liftet, a recepció pedig biztonsági okokból két fekete öltönyös fazont küldött fel hozzánk. Illedelmesen mosolyogtak, körbeszaglászták a szélein megszenesedett tükörtojást, és nyugtázták, hogy a reggeli elkészítése még csak most kezdődött és hátra van még pár tojás megsütése. Miután elmentek, még nagyobb füstöt sikerült csinálnunk a konyhában.
A város rengeteg szabállyal rendelkezik, amit érdemes betartani. A törvény tiltja az illetlen öltözködést, a rágózást, nem szabad táncolni, hangoskodni az utcákon, a nyilvános alkoholfogyasztás tilos, a párok sok helyen nem ölelkezhetnek és nem csókolózhatnak, a szemetelést pedig szintén nagyon komoly pénzbírsággal büntetik. A kisebb rendbontásért is börtönbüntetés jár, kábítószer-birtoklásért a legsúlyosabb törvény sújt le. Ha valaki megszegi a törvényt, kitiltják a városból, és soha többé nem térhet vissza. A közbiztonság tökéletes, nem lopnak, ha bármit elhagysz, akkor azt megőrzik, viccet félretéve, a takarítónő is körbemossa a mosdóban hagyott táskát, nem nyúlnak semmihez. A szigorú törvények ellenére mégis látok a Dubaj-Marina csatornáin luxusjachtokat, amiken az esti partik résztvevői már illuminált állapotban lógnak a víz felett.
A várost sokféle véleménnyel lehet megközelíteni, mégis érezni, hogy a helynek pozitív kisugárzása és nyugalma van, észszerűen és megfontoltan terjeszkedik a high-tech kényelem a maga őrült tempójában. Ha valami történik is, akkor nem engedik, hogy a rossz hír kikerüljön a városból. Dubaj 2,8 milliós lakosságának 10%-a tősgyökeres dubaji, a helyi fiatal házasoknak házat és telket ajándékoz a kormány. Hétvégén pedig illik megmutatni, hogy ki mennyi lóerővel bír. A Ferrarik és Lamborghinik mindennaposak, ma már minden ötödik eladott Bugatti Veyron az Egyesült Arab Emírségekben köt ki.
A várost átszelő, nyolcsávos Sheikh Zayed Road nagyságát akkor érzed igazán, amikor autóban ülsz, és a végtelenbe futó sávokon csak suhansz a centrum felé. A város elején a körforgalmak akkorák, hogy nagyobb sebességgel is könnyedén behajtasz és átsiklasz rajtuk. Az égbe nyúló üvegpaloták pedig nem futnak el a szemed elől, mert akkorák a távolságok, hogy mintha minden csak egy helyben maradna. A másik célszerű közlekedési megoldás a metró, bár vannak állomások, ahol több mint 2 km-t kell gyalogolnod a légkondicionált függőfolyosókon, hogy elérd az állomást. Ez a világ leghosszabb föld feletti távvezérléses metrója. Mikor beszállsz egy metrókocsiba, érdemes megnézni a jelzéseket, mert külön kijelölt hely van nőknek, és oda férfi egyáltalán nem léphet be. A nők bármelyik szerelvényre felszállhatnak. Illetve, ha arany osztályra szól a jegyed, akkor utazhatsz az első kocsiban is, az ezüst osztályra szóló jeggyel egy kicsit hátrébb kell helyet foglalnod.
Naponta ötször hangzik fel a müezzin, még a bevásárlóközpontokban is ki van hangosítva a napi rendszeres ima. Ne érjen meglepetés, ha vásárlás közben az eladók az üzletük közepén átadják magukat a szent perceknek. Dubaj legnagyobb bevásárlóközpontját, a Dubai Mallt több nap alatt sem vagy képes bejárni, több mint 1200 üzlettel rendelkezik, ma már évente 100 millió ember zarándokol a pénztáraihoz. Innen tör az ég felé a világ legmagasabb épülete, a Burj Khalifa, melynek 124. emeletére felérve megtorpansz és igyekszel befogadni magadba a látottakat, azt a rengeteg információt, ami először összezavar. Próbáltam hamar rendet rakni a városban, vagyis a fejemben, hogy a fotókon megfelelően jöjjön vissza a látvány. A 828 méter magas épület alaprajzát a pókliliom szirmairól mintázták, legmagasabb pontja 1,5 méteres kilengéssel bír. Mikor Dubaj 2008-ban válságba került, rengeteg építkezést állítottak le. A nagy rivális, Abu Dzabi sietett Dubaj megmentésére. Cserébe annyit kértek, hogy a Burj Dubai felhőkarcolót Halífa bin Zájed Ál Nahjan sejk után Burj Khalifára nevezzék át.
Nemcsak a város lenyűgöző, hanem maga a Perzsa-öböl is, a fehér homok és a türkizszínű víz. A világon itt a második legsósabb a tenger. Itt a Jumeirah Beachen hamar félbeszakította csodálkozásomat egy biztonsági őr, aki a nagy meleg ellenére szintén fekete öltönyben taposta a mély homokot, míg oda nem ért hozzám. Illedelmesen megkért, hogy ne fotózzam az épületeket, csak kifelé, a tengerről csinálhatok képeket. Nem értettem, miért is nem fotózhatok le egy épületet, de csak arra hivatkozott, hogy a magántulajdonban lévő épületektől engedélyt kell kérnem. A barátságos beszélgetés és egyetértés után tovább sétáltam, de azt vettem észre magamon, hogy továbbra is az épületeket fotózom. Tengeres fotóm pedig van már sok.
A strandokat és a mesterséges pálmákat (Palm Jumeirah) a tengerbe fektetett homokzsákokkal védik a betörő hullámok ellen. A zsákok selyemből készültek, melyek átlagosan 2 méter szélesek és 8 méter hosszúak. A város a vizet a tengervízből nyeri, tengervíz-sótalanító létesítményekből nyomják be a tisztított vizet a centrumba. Bár nem tökéletes az eljárás, sokan panaszkodnak, hogy van még sótartalma a háztartásokba bekerült víznek, mert gyorsan tönkreteszi a hajat. Kétség nem fér ahhoz, hogy a legnagyobb kincs itt a víz, egy liter víz drágább, mint egy liter kőolaj. Gazdagságukat semmi sem tükrözi jobban, hogy minden arab háznál megfigyelhető a bejárati ajtó mellett egy kút, mely a vendégszeretet szimbóluma, bárki vételezhet vizet ingyen, aki éppen arra jár. Nyáron a medencéket hűteni kell, annyira felforrósodik a város.
Igyekeztem pár arcot is megörökíteni, de nem könnyű itt portrézni. Úgy éreztem, mintha mindenhonnan figyelnének minket. Már az elején figyelmeztettek, hogy óvatos legyek a portrézással, a helyi nőket meg se próbáljam fotózni. Természetesen itt is vannak a soukokban árusok, akik hosszan követnek és le nem szállnak rólad. Alapvetően kedvesek az emberek, de még a legbarátságosabb kereskedő sem szerette volna, hogy készítsek róla fotót. A vallás és a nők kötelezettsége szigorú, de kellemes meglepetést ért, mikor egy család minden tagja visszamosolyogtak ránk, mikor látták eszement viccelődéseinket. A nők vallásuk miatt nem szólhatnak idegen férfihoz. A Starbucksban pedig véletlenül meglöktem egy arab férfit, még időm sem volt felfogni a történteket, addigra ő már illedelmesen elnézést kért tőlem. Mert még egy kis lökdösődés miatt is bárki kaphat börtönbüntetést.
Utolsó nap a Burj Al Arab körül bóklásztunk. A régmúlt és a modern idők éles kontrasztban mutatkoznak meg itt, ahogy az iráni behatás folyamán elterjedt széltornyok, a badgírok mögött ott magasodik a hétcsillagos Burj Al Arab-hotel. Dubaj egyik legkorábbi szimbóluma 321 méter magas, az arab vitorlás hajót formázza meg. Az erős szél miatt nem engedték a fürdőzőket a vízbe, csak a bátrabb szörfösök merészkedtek a türkiz hullámok tetejére, így aztán térdig gázolva a tengerben, fésűkagylókat gyűjtöttünk. Ide vissza kell jönni, és tudom, hogy legközelebb már nem fogunk ráismerni a városra, mert felépül a következő több száz felhőkarcoló. Ahogy írom ezeket a sorokat, már épül az az épület, ami magasabb lesz a Burj Khalifánál is. Látni akarom azokat a hoteleket, amelyeknek egyes szintjei elforognak és a szobák a nap folyamán mind a négy égtáj felé fordulnak. Nem véletlenül vált híressé Mohammed bin Rásid Ál Maktúm sejk mondata, hogy „A várossal kapcsolatos vízióimnak még csak töredéke valósult meg.”
A város olyan, mint az álmok tengere, megannyi színes tornyot épít magának, hogy valamelyik majd az égig érhessen. Csak merjünk nagyot álmodni. Ahogy üldögélek a homokdűnén, a szél beszél hozzám. A messzeségben csillogó acél és üveg teljesen mozdulatlanná tesz. Csak robogj előre rendületlenül, engedd, hogy átjárjon a jó energia, és mosolyogj bele a világba, ami létrehozott és életet adott neked. Keresd a jó emberek társaságát, akik őszintén és kitartóan veled tartanak az úton. Rúgjátok együtt a sivatag homokját és üvöltsetek a levegőbe tiszta torokból. Este pedig a hotelszobában nézz végig egy jó bollywoodi filmet. Méghogy Dubajban nem lehet táncolni! Eeehhhhhh…? |
Written and Photographed by Peter Nemeth.
Peter Nemeth is a Budapest-based photographer, writer, and visual storyteller working across portrait, editorial, documentary, travel, and landscape photography. Bringing together photography and writing developed over more than two decades, his work combines authentic moments, natural environments, and first-hand travel experiences.
About Peter→
