Kék Isztria
Engedem, hogy a lábam felemelkedjen előre. Kezeimet kormányzásra, oldalra nyújtom a kékes-zöld kristálytiszta vízben, fejemet kicsit hátrahajtva, csukott szemmel fogadom magamba az égető napfényt. Sirályok rikoltozva húznak el felettem, kíváncsiskodva és többször visszafordulva ellenőrzik, hogy nincs-e nálam valami reggeli falat.
A sós víz könnyedén a felszínen tart. Egy-egy mélyebb levegővételre mellkasom érezhetően ki is emelkedik a vízből, így nem kell különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy vízszintesen elnyúljak a nagyobb hullámok között.
A medúzacsípést még érzem a lábamban, az izmok nagyjából regenerálódtak az érzéketlen állapotból, viszont a csípés helyén az ágas-bogas bevérzés csak nagyobb lett. Valószínűleg most is egy nagyobb medúzaraj felett lebegek, de a tenger nyugtalansága tereli figyelmemet. A kék ég és a kék tenger találkozásánál fekszem. Ajándékba kaptuk ezeket a kékeket. Mikor átcsap rajtam egy hullám, átfúrom a puha tornyosulást és azonnal kibukkanok a másik oldalon. Szeretem a tengert, a színét, az illatát, a beláthatatlan hatalmasságát, morajlásából próbálom kivenni legfinomabb hangjait. A parton szétrobbanó víz robaja már csak elvétve jut el hozzám, innen a távolból csak az látszik, hogy mekkora erővel emelkedik több méter magasba az akadályba ütköző víztömeg.
Mindenkit lenyűgöz a tenger látványa. Figyeltem az embereket, ahogy magukban elcsendesedve szemük egy láthatatlan pontra szegeződik, és a láthatatlan világ, ahová gondolataik elkóborolnak, lelkükben valósággá válik. A helyiek is, a horgászokkal órákig képesek bámulni a végtelen horizontot, el is felejtették már, hogy kora reggel azért futottak ide le a kikötőbe kis szatyrokkal a kezükben, hogy beszerezzék az aznapi ebédre valót. Kevesen vannak azok, akik mindennél többre értékelik ezeket a pillanatokat. Nemcsak saját magától, hanem a természeti erőtől is eltávolodott az ember. Hiába veszi meg a legdrágább hajót, ha mégsem tudja azt szakszerűen kikötni, tudatlanságával pedig más emberek életét sodorja veszélybe. Még több időt követel magának, hogy még több külsőségnek élhessen. És az értelmetlen dolgokat hajkurászva értéktelenül roskad majd magába. De akkor már késő lesz. Pedig az egyszerűségben, a tiszteletben és az alázatban ott van minden. Aki ezeknek a birtokában van, az él igazán. Csak fel kell mászni a hullámok hátára, és hosszabbak lesznek a percek, hosszabbak lesznek az órák, a felkavart összhang ismét visszatér.
Hagyom, hogy a tenger tovább ringasson. Most aki csak tehette, lejött a partra, mert a reggeli erős szél látványosan felkorbácsolta a tengert. A mandulafenyő, az olasz ciprus, az olajfák árnyékában ismerős arcok bukkannak fel, halászok, kereskedők, régi barátok és családok, mosolyogva integetnek felém. Hosszan visszaintegetek, és jó érzés tölt el, mert tudom, hogy a nap végén a finom vacsoránál jókat fogunk beszélgetni, kezünkben a vízpárától gyöngyöző borospohárral nagyokat fogunk nevetni, történeteinket pedig majd felkapja az isztriai forró szél és elviszi oda, ahol a tenger és az ég találkozásánál kékbe burkol minket az este. De még lebegek egy kicsit. Kezeimet ismét oldalra nyújtom a kékes-zöld kristálytiszta vízben, fejemet kicsit hátrahajtva fogadom a közeledő nagy hullámot, hogy megemeljen. |
