Késő estére járt, amikor elsétáltam az utolsó lámpaoszlop mellett. A fényben maradt utca után már a tengerpart következett, ahol a sötét világűr mintha egészen a földfelszínig ereszkedett volna. Eltűnt a nappal ismerős világa, és a helyén valami titokzatosabb nyílt meg. A házak és a tengerpartra futó ösvények körvonalai lassan feloldódtak a sötétben. Ami világosban biztosnak látszott, az most csak sejtés volt. Amikor megtorpantam, a bizonytalanság egyre jobban körülölelt, de aztán rájöttem, hogy nem kell mindent azonnal felismernem.
A Hold fénye vezetett a tenger felé. Halvány lámpásként derengett a vizes köveken, s minden lépés előtt meg kellett keresnem azt a keskeny, ezüstös foltot, amelyre biztonsággal rátehettem a lábamat. A kövek nyálkás felszínén meg-megcsúszott a cipőm. A hullámokat alig láttam, de már messziről hallottam a közeledésüket. Mély morajlásuk egyre erősödött, aztán a parti sziklák között megtört, és a visszahúzódó víz hosszan, sercegve szivárgott vissza a résekbe. A következő hullám előtt rövid csönd maradt – éppen annyi, hogy újra figyelni kezdjek.
Gondosan rögzítettem az állványt a síkos kövek között. A közelben egy hullámtörő sötét tömegét véltem felfedezni, mögötte a tenger és az ég határa teljesen eltűnt. Hosszú záridőt állítottam be, elindítottam az expozíciót, majd vártam. A szemem közben újra meg újra megpróbálta összerakni a tájat a kevés fényből: egy szikla pereméből, egy felvillanó habcsíkból, a vízen remegő holdsugárból. A fényképezőgépnek nem kellett sietnie, mert másképp látott. A mechanika ráért ott időzni, ahol az én pillantásom a kevés fény miatt már kapkodva ugrált ide-oda a nagy semmiben.
20mm | f/11 | 734s | ISO 100
Sokáig néztem a kijelzőn megjelent képet. A víz elsimult, a kövek után már a homokpad is teljesen kirajzolódott. A sötétség a nappali fényekhez hasonló árnyalatokban mutatkozott meg, amelyeket az emberi szem aligha vehet észre. Az elmosódott vízen a hullámtörő tisztán kivehető tükröződése egy rejtett valóságot keltett életre. Ugyanaz a part volt, mégis egy teljesen új, fényben úszó világnak tűnt. Az éjszaka magában hordozta a nappalt. |
Written and Photographed by Peter Nemeth.
Peter Nemeth is a Budapest-based photographer, writer, and visual storyteller working across portrait, editorial, documentary, travel, and landscape photography. Bringing together photography and writing developed over more than two decades, his work combines authentic moments, natural environments, and first-hand travel experiences.
About Peter→
