Vannak helyek, ahol az ember ösztönösen lelassul. A Tisza-tó számomra mindig is egy ilyen titokzatos birodalom. A víz fölött lebegő reggeli pára, a nádas halk zizegése, a távolban felcsendülő madárhangok és a csónak lassú ringása mind arra késztetnek, hogy több órára elfelejtsem a külvilágot. Egy ilyen csónakban ülve nem nehéz ellazulni. Csak hagyom, hogy az aranyzöld táj átvegye az irányítást, miközben a fényképezőgép már a kezemben várja a következő történetet.

Aztán egyszer csak hátulról halkan megszólal a Tutajos.
– Most pedig ne nyúljon senki semmihez!
A csónakban egy pillanat alatt megváltozik a hangulat. Mindenki ösztönösen visszahúzza a kezét és a lábát. Mindkét kezem a fényképezőgépet szorítja, lábaimat a csónak belső falának támasztva várom, hogy végre meglássam azt a növényt, amelyről annyi történetet hallottam.

Csónakunk lassan siklik a végtelen sulyom mezőn, alattunk feltételezhetően sekély a víz. Aztán a Tutajos hirtelen a partnak irányítja a hajó orrát, halk puffanással futunk rá a part mentén magasodó fűre. A csónakból nem nyúl ki senki, nem kapaszkodunk a partról belógó ágakba, csak hagyjuk, hogy a lendületünktől megfosztva elcsendesedjen körülöttünk minden és egy kisebb áramlat segítségével láthatatlanul belesimuljunk a természetbe. És már látom is, a csónak mellett egy méretes csomorika magasodik.

Első pillantásra semmi különös nincs benne. Nem rikító színű, nem ijesztő, nem tüskés. Sőt. Kifejezetten ártatlannak tűnik. Talán éppen ez benne a legveszélyesebb. A gyilkos csomorika, latin nevén Cicuta virosa, Magyarország egyik legmérgezőbb növénye. Régebben vízibüröknek is nevezték, bár a latin cicuta elnevezést évszázadokon át a foltos bürökre is használták, ezért sokáig összekeverték a két fajt. A neve azonban nem túlzás. Világszerte a legveszélyesebb mérgező növények között tartják számon.

Igazi vízkedvelő növény, amely leginkább nádasokban, mocsarakban, lápos területeken, holtágak partján és itt, a sekély vízben érzi jól magát. A Tisza-tó különösen Tiszafüred környékén ideális élőhelyet biztosít számára, de a Hortobágyi Nemzeti Park területén is jelentős állományai ismertek. Júliustól egészen szeptemberig virágzik. Többnyire 50 és 150 centiméter közötti magasságot ér el, bár kedvező körülmények között ennél jóval magasabbra is megnőhet. Üreges szára, többszörösen szárnyalt levelei és apró fehér virágai első látásra semmiben sem árulkodnak valódi természetéről. Virágai nagy ernyőkben nyílnak, ezért a legtöbben könnyedén összetéveszthetik más ismert növényekkel. És éppen ez teszi igazán veszélyessé.

Nagyon hasonlít a vadmurokra, az angyalgyökérre, a pasztinákra, sőt még a zellerre is. Aki nem ismeri, könnyen azt hiheti, hogy egy teljesen ártalmatlan növény áll előtte. Pedig elég egyetlen végzetes tévedés. Meglepő módon a növény ép bőrrel érintkezve nem okoz azonnali mérgezést. Nedve azonban irritáló lehet, szembe kerülve veszélyes, lenyelni pedig rendkívül kockázatos. Ezért természetjárás közben sem ajánlott megfogni vagy letörni.

Ha valaki nagyon bátor és kettévágja a növény üreges szárát, belül sárgás, olajos, ragacsos nedv jelenik meg, amely a vérehulló fecskefű nedvére is emlékeztethet minket. Ebben található a legtöbb méreganyag. A gyilkos csomorika fő toxinja a cikutoxin. Ez az idegrendszerre hat, és már egészen kis mennyiség elfogyasztása is súlyos következményekkel járhat. Nyálfolyást, hányást, izomrángásokat, epilepsziára emlékeztető görcsrohamokat idézhet elő, végül akár légzésbénulást is okozhat. A növény gyökere édeskés ízű, illata pedig megtévesztően emlékeztet a zellerére. Éppen ezért emberek és állatok egyaránt könnyen összetévesztik más ehető növényekkel.

A Tisza-tó csendjében nehéz elképzelni, hogy ez a békés táj egykor mennyire más képet mutatott. A 19. század előtt Magyarország sokkal vizesebb ország volt. A Tisza és mellékfolyói hatalmas ártereket, lápokat és mocsarakat tápláltak, amelyek ideális élőhelyet jelentettek a gyilkos csomorikának. Aztán megkezdődött a folyószabályozás. A mocsarak lecsapolása, a mezőgazdasági területek növelése és a vizes élőhelyek eltűnése alapjaiban alakította át a tájat. Ezzel együtt a gyilkos csomorika állományának jelentős része is eltűnt.

Ma már főként a Tiszántúlon és a nagyobb vízrendszerek mentén maradt fenn. Sokan azt gondolnák, hogy egy ilyen veszélyes növényt ki kellene irtani. A természet azonban egészen más logika szerint működik. A gyilkos csomorika nem azért védett, mert mérgező, hanem azért, mert élőhelyei veszélybe kerültek. A természetvédelem számára nem az a kérdés, hogy veszélyes-e az emberre, hanem az, hogy pótolható-e a szerepe az ökoszisztémában. És nem pótolható.

Virágait számos beporzó rovar látogatja, több bogárfaj fejlődik rajta, miközben szerves része a mocsári növénytársulásoknak. Hiánya nemcsak egyetlen növény eltűnését jelentené, hanem egy teljes élőhely finom egyensúlyának megbomlását. A 18–19. században a pásztorok és halászok jól ismerték, külön népi nevei voltak, és számos korabeli feljegyzés említi emberi és állatmérgezések kapcsán. A gyökér megtévesztő hasonlósága a zellerhez vagy a pasztinákhoz generációkon át öröklődő óvatosságra tanította az embereket. Ez a tudás majdnem feledésbe merült. A régi magyar könyvek egy különös megfigyelést is említenek. Ott, ahol nagyobb tömegben nőtt a gyilkos csomorika, a víz felszínén időnként olajszerű hártyát figyeltek meg. A feljegyzések szerint ezt a gyökerekből kioldódó anyagok okozhatták.

Az izgalmas látnivaló után csónakunk lassan tovább halad. A fényképezőgép keresőjén keresztül már nem egy mérgező növényt látok, hanem egy lenyűgöző és félelmetes fajt, amely évszázadokon át része volt a magyar tájnak, majd élőhelyeinek eltűnésével maga is veszélybe került. Egy élőlényt, amely arra emlékeztet, hogy a természetben nem minden veszélyes dolog ellenség, és nem minden ártatlannak tűnő növény ártalmatlan. És ha egyszer ismét megpillantom a Tisza-tó csendes vizében ringatózva, már messziről is meg fogom ismerni fehér ernyős virágzatát. |

Gyilkos érintés

Vulkánok földjén

Szelek szárnyán