A fotózás erre újra és újra megtanít: idő kell ahhoz, hogy a ködből előtűnjön egy fahíd, megváltozzon a fény, vagy egyszerűen csak megmutassa magát a táj. Kostanjevica na Krki városát látva újból megéltem ezt az apró emlékeztetőt: néha éppen akkor jutunk messzebbre, amikor egy kicsit lassítunk.

Az idő végtelen folyama úgy hömpölygött végig a kőzeteken, mint egy lassú, láthatatlan folyó, miközben a vas és a mangán évmilliók alatt átitatta és elszínezte a sziklák testét. Az ember itt csak porszemnyi jelenés, a természet örök művében alig érzékelhető. Ez itt valójában a Föld, de mégis, mintha a Marson lennék.