Már csak az utolsó kép volt előttem, hogy körülöttem ott állnak mások is. A szem mintha egy láthatatlan érzékszervnek adta volna át funkcióit. Mondhatni, minden porcikám fényt vesztett és sötétség itatott át.

Az öreg halász ritkán pillantott fel, de amikor ezt megtette, mondott pár dolgot. Legfőképpen a tengerről. A tenger lélegzik és él, természete pedig olyan, mint az emberé. Lehetetlenség megváltoztatni és a szél korbácsolta időkben mutatja meg igazán, mi rejlik a mélyben.

A sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat és üvöltötték, hogy “mindenki vissza”. Roppanásig feszült a helyzet, a part legszélén álló embereket beterítették a kisebb hullámok.