2013. június 9-én rekord magassággal, 891 centiméteren tetőzött a Duna Budapestnél.

A csend kísérteties idefent, a sziklafalakon fémtáblák jelzik, hogy ezen a szakaszon éppen ki távozott az élők sorából. Valahonnan energiát kell nyernem, különben ennek nem lesz jó vége.

Jon hirtelen fordítja meg magát a fortyogó habokban és pár másodperc után már két szikla között siklik tovább. Kiabál, hogy menjünk mi is. Mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen.

A látottakból ítélve nincs olyan ember a földkerekségen, akit ne hozna lázba ez az esemény. Ahogy a fotó csak formákat, színeket, érzelmeket és az autók mögött felszálló forró levegőt képes visszaadni, az itt megélt mennydörgő robajt azonban kevésbé. A gigantikus járművek szokatlanul durva rezonálását nemcsak a ruhámon, de a bőrömön is éreztem.

Többen oldalba löktek, de erre a kialakult, nem tudatos lökdösődésre már nem nagyon figyeltem. Teljesen másodrangú volt az, hogy véletlenül nekem jöttek. A sötét helyiségben a hatalmas tömeg lassan hömpölygött a kivilágított babaházak előtt, mindenki ámulattal figyelte és csodálta a miniatűr világot.

Hirtelen egy hatalmasat kellett fékeznem. A gumik hangosan nyögtek az aszfalton. Egy Apache helikopter lebegett előttem az út fölött. A rotor által keletkezett légörvény az út menti fasort könnyedén csavargatta, a vele járó mély, dübörgő hangtól az egész autó remegett, az autóban pedig én úgyszintén.

Ahogy megkezdem sétámat a park területén, már lopakodó üzemmódra váltok, keresem a magas fűben ágaskodó, jellegzetes lapátszerű agancsokat. Az állatok sok esetben közel engednek magukhoz.

Mikor forgolódott a busz elejében és meglibbent a sötétkék zakó, akkor lehetett látni két nagyobb fegyvert a mellkasára szíjazva. Mindig csak lefelé, a busz aljára mutatott és röviden csak annyit mondott, hogy itt a buszon belül biztonságban, odakint pedig célpont vagyok.

Erőtlen kutyaugatásra riadtam. Nem is a hang kísértetiessége, hanem maga a kutya jelenléte ösztönzött arra, hogy kiugorjak az ágyból. Az erős holdfényben a teraszon álltam lesben, a szentjánoskenyérfa termései zizegve táncoltak az éjszakai széllel. Reménykedtem, hogy az 1976-os brutális kutyamészárlás ellenére végre láthatok egy kutyát.

Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy felsőbb világ, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem is a Földön járunk, hanem az istenek között. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostoraikat, hogy még közelebb lehessenek isteneikhez.

Nem láttam, hogy hova fut le a meredek, ívelt jégfal, és bár úrrá kellett lennem magamon, egyre jobban hatalmába kerített a halálfélelem. A következő pillanatban csak annyit hallottam, hogy az éppen mögöttem haladó vezetőm, Tika bakancsa megcsúszik. Nem tudott megkapaszkodni semmiben és arccal a kemény hóra csapódott.