Az öreg halász ritkán pillantott fel, de amikor ezt megtette, mondott pár dolgot. Legfőképpen a tengerről. A tenger lélegzik és él, természete pedig olyan, mint az emberé. Lehetetlenség megváltoztatni és a szél korbácsolta időkben mutatja meg igazán, mi rejlik a mélyben.

Český Krumlov történelmi utcái, a Moldva kanyarulatai és a város fölé magasodó vár különleges, szinte időn kívüli világot alkotnak. A 27 képből álló fotóesszém ezt a mesés várost járja körbe az építészeti részletektől és utcai pillanatoktól egészen a várárok egyik különleges lakójáig.

A sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat és üvöltötték, hogy „mindenki vissza”. Roppanásig feszült a helyzet, a part legszélén álló embereket beterítették a kisebb hullámok.

Rovinjba már nem igazán megérkezem, inkább visszatérek. Talán te is érzed azt a különös, nehezen megfogható ismerősséget, amikor megpillantod a színes házakat, elindulsz a tenger felé futó szűk utcákon, és egy pillanatra úgy érzed, mintha már régóta ismernéd ezt a helyet.

2013. június 9-én rekord magassággal, 891 centiméteren tetőzött a Duna Budapestnél.

16 türkizszínű tó és megközelítőleg 200 zubogó vízesés lenyűgöző találkozása: ez nem más, mint a Plitvicei-tavak (Plitvička jezera).

A csend kísérteties idefent, a sziklafalakon fémtáblák jelzik, hogy ezen a szakaszon éppen ki távozott az élők sorából. Valahonnan energiát kell nyernem, különben ennek nem lesz jó vége.

Jon hirtelen fordítja meg magát a fortyogó habokban és pár másodperc után már két szikla között siklik tovább. Kiabál, hogy menjünk mi is. Mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen.

A látottakból ítélve nincs olyan ember a földkerekségen, akit ne hozna lázba ez az esemény. Ahogy a fotó csak formákat, színeket, érzelmeket és az autók mögött felszálló forró levegőt képes visszaadni, az itt megélt mennydörgő robajt azonban kevésbé. A gigantikus járművek szokatlanul durva rezonálását nemcsak a ruhámon, de a bőrömön is éreztem.

Többen oldalba löktek, de erre a kialakult, nem tudatos lökdösődésre már nem nagyon figyeltem. Teljesen másodrangú volt az, hogy véletlenül nekem jöttek. A sötét helyiségben a hatalmas tömeg lassan hömpölygött a kivilágított babaházak előtt, mindenki ámulattal figyelte és csodálta a miniatűr világot.

Hirtelen egy hatalmasat kellett fékeznem. A gumik hangosan nyögtek az aszfalton. Egy Apache helikopter lebegett előttem az út fölött. A rotor által keletkezett légörvény az út menti fasort könnyedén csavargatta, a vele járó mély, dübörgő hangtól az egész autó remegett, az autóban pedig én úgyszintén.

Nem voltam könnyű helyzetben, hiszen az örökzöld fenyőfák és a szürke téli erdő látképe nem tartogatott sok izgalmat, egy idő után már unalmasnak találtam a látottakat és hibáztattam magamat, amiért erre a napra ezt a témát választottam.

Ahogy megkezdem sétámat a park területén, már lopakodó üzemmódra váltok, keresem a magas fűben ágaskodó, jellegzetes lapátszerű agancsokat. Az állatok sok esetben közel engednek magukhoz.

Mikor forgolódott a busz elejében és meglibbent a sötétkék zakó, akkor lehetett látni két nagyobb fegyvert a mellkasára szíjazva. Mindig csak lefelé, a busz aljára mutatott és röviden csak annyit mondott, hogy itt a buszon belül biztonságban, odakint pedig célpont vagyok.

Erőtlen kutyaugatásra riadtam. Nem is a hang kísértetiessége, hanem maga a kutya jelenléte ösztönzött arra, hogy kiugorjak az ágyból. Az erős holdfényben a teraszon álltam lesben, a szentjánoskenyérfa termései zizegve táncoltak az éjszakai széllel. Reménykedtem, hogy az 1976-os brutális kutyamészárlás ellenére végre láthatok egy kutyát.

Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy felsőbb világ, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem is a Földön járunk, hanem az istenek között. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostoraikat, hogy még közelebb lehessenek isteneikhez.

Nem láttam, hogy hova fut le a meredek, ívelt jégfal, és bár úrrá kellett lennem magamon, egyre jobban hatalmába kerített a halálfélelem. A következő pillanatban csak annyit hallottam, hogy az éppen mögöttem haladó vezetőm, Tika bakancsa megcsúszik. Nem tudott megkapaszkodni semmiben és arccal a kemény hóra csapódott.